Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
pen kezdődött a mulatság. Ittunk, táncoltunk, minden tánc után korsóból öntjük a bort. Kínálok boldog, boldogtalant, ismerőst, jóbarátot, idegent... „Sohasem, halunk meg“, rikoltják. „Csitt, csitt!“ Felmegyünk az égbe.“ A zene tust húz, figyelmeztet, új tánc kezdődik. Tangó ütemére csoszognak a lábak. Zsongásba fül a kurjongatás ... A jókedv közepén elcsattan egy szó; — Piszkosok! Táncba kértek egy lányt, és nem adták. A terem vége oldalra billen, dulakodás kezdődik. Egy falka legény kiszakad az ajtón. Visszatódulnak. Ruhájukat igazgatják, fenyegetőznek és fenékig hajtják poharukat. A zene ismét táncba hív. Idegennek nem adnak lányt. A prímás előtt magas szőke legény hadonászik. — Máriaa ... Máriaa — énekli. Elmuzsikálják. — Mégegyszer — parancsolja. — Ez a legszebb, ma este csak ezt szabad húzni. Valaki hátulról megüti. Ráesik egy asztalra, csörömpölve töri maga alá a poharakat. — Kurvák — ordítja — kurva magyarok. Társai köré gyűlnek, csitítják. Ital, tenger bor fűti az indulatokat. Itt most ez a legnagyobb sértés. A szőkének vérzik a szája, sír. A bosszú szomja már sápasztja az arcokat. A táncot abbahagyták. Aki fél, az ajtó felé húzódik; cihelődő, szitkozódó gomolyag a bálterem., (gyűlölettel kiáltott szavak ronggyá hasogatják az előbbi órák jó hangulatát. Tótok...! Magyarok...! • Minden szó sértő. Semmi sem marad válasz nélkül. Három idegent űzünk a város sötét utcáin. Szitkozódnak és futnak. Mi tíznél Is többen vagyunk. Beszorulnak az alvég egyik udvarába, a szőkét földre verik. Társai elmenekültek. Már csak a föld védi arcát. Rúgják, ütik, amíg mozdulni bír. Húsz év múltán átfut rajtam a reszketés, ha erre az éjszakára gondolok. A fölény a pilóta nevetésében is benne van. Vagy csak én érzem úgy? Felaj- zott érzékenység ? Elég volna egy sértő mozdulat, a torkának esn^. Hátranyomnám a fejét,, nézze, lássa az eget, úgyis odavágyik a fellegek felé. Szégyenkezve elfordulok tőle. — Van olyan nap, ami nem akar elmúlni... Voltak és vannak ilyen napok — mondom magam elé. A repülős csodálkozva rámnéz, nem érti. Már áll mellettem. Üres cigarettás skatulyát morzsolgat ujjai között. Köszönés nélkül otthagy. A tanyaház sarkánál jár, mikor visszafordul és engesztelve mondja: — Vasárnap a bozóalji leszállón leszek — eltűnik egy frissen mázolt barna ajtó mögött. S Az erdő a hegy lábától jó kilométernyire kezdődik. Mehetnék országúton, talpalhatnék keskeny ösvényeken, mégis a rosszabb, a nehezebb utat választom. A szőlőtőkék rengetege szoknyaként öleli a hegyet; a kétszáz méter magasságban kanyargó út kövér asszony derekára kötött öv. Szeretek erre járni. Felülről láthatom a terebélyesedő, gömbölyű falvakat. Valaha széles legelő-rét fordult félkörbe a hegy lábánál. Aprócska tarka foltnak tűnik egy-egy csorda. A gulyások kalyibái sem látszottak nagyobbaknak a vakondtúrásnál. Néhány éve felszántották a legelőt, csak a javát hagyták meg kaszálónak, a többit (bevetették tengerivel. Július van. A tengeri már kötésen felül ér. Gyenge szellő fésülgeti a leveleket. Hullámzik a tábla; menetelő hadrend vonul a hegy lába felé. A repülőgép idétlen szöcskeként kuporog az erdő szélén. így messziről* nevetségesen kicsinynek látszik. Tompa késsel faragott játékszer a fák árnyékában.
