Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - DISPUTA - Juraj Zvara: Nincs szó elfogultságról vagy még egyszer az antisematizmusról
Turczel elvtárs előbbi cikkét „Egy vita..címmel már kéziratban is áttanulmányozhattam. Hosszabban elbeszélgettünk róla személyesen és lehetőséget kaptam a véleménynyilvánításra is. Kár, hogy Turczel elvtárs nem Fábryval vitázik — (a vitának ugyanis az Antisematizmus című tanulmányban felvetett problémákra kellene összpontosulnia), hanem velem, mégpedig az Irodalmi Szemle 7. számában megjelent „Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?“ — című írásom néhány következtetésével. Helyesebben, amivel én vádoltam az Antisematizmus íróját, azzal vádol Turczel elvtárs engem. Ezzel a vita egészen más irányba terelődik; vagyis nem az 1948 utáni magyar irodalmi élet sematikus megnyilvánulásai történelmi és társadalmi hátterének alapos és sokoldalú vizsgálata felé. Ezért igyekszem kerülni a vita eddigi túl „polemikus“ hangvételét s a már elmondottakhoz a következő megjegyzéseket fűzöm. 1. Kár, hogy az eddigiekben az 1948 utáni évek dogmatikus gondolkodásmegnyilvánulásai társadalmi hátterének csak egy részét érintettük hazai magyar irodalmunk vonalán, vagyis csak az 1945—1943-as évek okozati összefüggéseit, illetve azok jóvátételét vizsgáltuk 1948 után. A magyar nemzetiségű lakosság nemzetiségi okokból való üldözése (1945—1948) kétségkívül mély nyomokat hagyott a magyar kulturális és irodalmi fejlődésben, azonban nem ez volt a sematizmus kinövéseinek fő és egyetlen oka 1948 után a magyar irodalomban. Hiszen a sematizmus a szlovák és cseh irodalomban is jelentkezett. Ennek több oka volt és van. Viszont ha már elkezdtük vizsgálni a kérdés egyik oldalát vagyis a nemzeti élet körülményeinek hatását a magyar irodalomra, fejezzük is ezt be. 2. Másrészt az 1945—1948 közötti évek, tehát az az időszak, amikor a magyar nemzetiségű lakosság „nemzeti hovatartozása miatt perzekúciónak volt kitéve“ — mint ahogyan erről az SZLKP KB-nak 1948 szeptemberi plenáris ülése nyilatkozott — törést jelentett a kulturális és irodalmi fejlődésben. Arról van szó, hogy e korszakból megfelelő következtetéseket vonjunk le, amelyek az esetleges történelmi, illetve irodalmi feldolgozás, a jelen, vagyis a szlovák és ínagyar dolgozók együttélése szempontjából alapul szolgálhatnak. 3. Ahhoz, amit erről a korszakról az előbbi írásomban mondtam, szeretnék még valamit hozzáfűzni. Üjból azt állítom, hogy nem érthetjük meg e korszakot anélkül, hogy ne tegyük vizsgálat tárgyává a közrejátszó körülmények egész skáláját. Ha az előttem szóló mindkét elvtárs ragaszkodna áhhoz a tézishez, hogy az 1945—48-as években foganatosított intézkedések a magyar lakosság ellen a személyi kultuszra vezethetők vissza, olyan abszurd következtetésekre vezetne, hogy 1948 februárja tulajdonképpen a személyi kultusz elleni akció volt. Ha ehhez hasonló gondolatokat próbálnánk továbbfejleszteni, azt kellene állítanunk, hogy a CSKP 1948 februárjában felszámolta a személyi kultuszt, majd 1948—1954-ben újból a személyi kultusz hibáiba esett. Ellenkezőleg 1948 februárja nálunk a kapitalizmus végét és egyik legrosszabb termékének, a burzsoá nacionalizmus és sovinizmus fokozatos felszámolását jelentette. Ha kitartanánk azon egyetlen ok mejlett, amint azt Fábry és Turczel elvtársak megnevezték, jóegynéhány mai probléma gyökerét sem vehetnénk észre a szlovák és magyar dolgozók viszonyában Dél-Szlovákiában, amelyeket még mindig a bizalmatlanság maradványai és a nacionalizmus csökevényei befolyásolnak. A pártnak az 1945—1948-as évek kérdéseihez való állásfoglalásában nincs szüksége prókátorra, 1963-ban a CSKP KB-ának decemberi ülésén megállapítást nyert: 1. hogy az 1945—48-as években magyar ellenes nacionalizmus hibái és megnyilvánulásai forogtak fenn, amelyek átszűrődtek a párt belső életébe; 2. hogy a magyar nemzetiségű lakosság helyzetének kérdésében elfoglalt álláspont akkor nemcsak az SZLKP, illetve Juraj Zvara nincs szó elfogultságról vagy mégegyszer az antisematizmusról
