Irodalmi Szemle, 1965

1965/5 - Csanda Sándor: A szlovákiai magyarság és kulturális fejlődésének húsz éve

való érintkezésikor; to) a rendeletieket, utasításokat, hirdetményeket a vegyes nemzetiségű területeken magyarul is ki kell adni; c) biztosítani keli, hogy a nemzeti bizottságok, gazdasági kulturális és más szervezetek azokban a járásoikban, ahol magyarok is élnek, határozataikat, felhívásaikat, igazolásaikat st:b. a magyar polgárok számára magyarul is kiadják; d) azokban a járásokban és községekben, ahol szlovákok és magyarok egymás mellett élnelk, az állami, nyilvános és gazdasági épületeken, intézményeken és az üzleteiken kétnyelvű feliratok legyenek; szlovák és magyar nyelven; e) az illetékes hivatalok és szervek biztosítsák, hogy időben és helyesen intézzék el a hozzájuk magyar nyelven beadott kérvényeket, leveleket, panaszokat stb. Ezeknek az intézkedéseknek a lényege a kétnyelvűség bevezetése a vegyes nemzetiségű területeken, ami azonban nem menti fel a magyar nemzetiségű polgárokat attól, hogy megtanuljanak szlovákul; erre teljes mértékű érvényesülésük érdekében van szükség.

A továbbiakban Zvara (ugyanígy más tanulmányaiban iis) kifogásolja azt, hogy ezek a rendeletek szigorúan titkosak voltak, a lakosság nem tudott róluk, a felelős funkcionáriusok pedig sok helyen nem hajtották végre. „A kétnyelvűség elvéről szóló 'határozat 1952. VII. 1-én jelent meg, mint a Megbízottak Tes- tülete titkos ülésének szigorúan titkos határozata. Beccilkkelyezése, kidolgozása, új viszonyainkhoz való alkalmazása, továbbfejlesztése és nyilvánosságra hozatala azonban a mai napig nem történt meg. Ezért ne is csodálkozzunk azon, ihogy 1960 uitán, amikor a demokratikus centralizmus értelmében vett központi irányítás (amely a nemzetiségi kapcsolatokban feltétlenül szükséges) meggyengült, Szlovákia déli járásainak vezetői a kétnyelvűség elvét elkezdték „saját szájízük szerint“ magyarázni, és minden járásban más és más módon érvényesíteni (vagy egyáltalán be sem tartották)“. (írod. Szemle 1965. 1. sz. 49. o.) A szerző foglalkozik a magyar nemzetiségű lakosságnak a nemzeti bizottságokban (tanácsokban) való képviseletével. Magyar nemzetiségű állampolgárokat (aránylag csekély számban) először az 1950-es választásokon választottak az irányító és vezető szervekbe. Ez az arány választásról választásra javult, s 1960-as választáson a helyi nemzeti bizottságokban már megközelítette a szlovák nemzetiségűek arányos képviseletét, míg a járási, kerületi éls országos szervekben a magyarok képviselete alacsonyabb. Még kisebb a magyarok arányszáma ezeknek a szerveiknek az alkalmazottai (fizetett apparátus) között, amin Zvara szerint javítani kellene. Jó példaként

kiemeli a dunaszerdahelyi járást, ahol a magyar lakosság arányszáma járási méretben a legnagyobb: 75.000 magyar, 12.000 szlovák. A helyi nemzeti bizottságok 61 fizetett titkára közül 51 magyar nemzetiségű, a 61 helyi elnök közül pedig 47. A magyair nemzetiségű párttagok arányszáma kisebb az országos átlagnál, míg a tömegszervezetekben való részvételük csaknem arányos (pl. a magyar lakosság szlovákiai arányszámát 12,5 százalékban, az ifjúsági szervezetben való tagságot pedig kb. 10 százalékban mutatja ki a Prehledben mellékelt statisztikai táblázatokban). A Zvara közölte statisztikai adatok rendkívül optimálisak, szinte minden problémakörben a magyar nemzetiség részesedésének állandó gyarapodását tudja kimutatni.

A szerző tanulmányainak értékét emeli, hogy valamennyiben foglalkozik aktuális, gyakorlati kérdésekkel is; így pl. hangsúlyozza, hogy a magyar nemzetiségű főiskolások szlovákiai arányszáma még mindig igen alacsony: évenként 3—4 százalék, 12,5 helyett. Megfelelőnek látja a ikilencévels általános iskolák hálózatát, de kevésnek találja a szakközépiskolák számát. Többször is igen pozitívan értékeli a Csemadok tevékenységét. Kifogásolja, hogy néhány évvel ezelőtt a magyar iskolákban adminisztratív módon elrendelték egyes tantárgyak szlovákul való tanítását, ugyanilyen hibát követték el egyes magyar és szlovák iskolák adminisztratív egyesítésével, viszont a magyar iskolákban alacsonynak tartja a szlovák nyelvtudás és a szocialista nevelés színvonalát.

Már a bevezetőben is rámutattunk, hogy Juraj Zvara tudományos kandidátus értekezéseinek úttörő érdemei vannak, s azt is hangsúlyoznunk fcöll, hogy gyakorlati értékűik szlovákok és magyarok viszonylatában egészen rendkívüli. De minit minden úttörő munka, nemcsak megoldásokkal, tárgyilagos értékeléssel szolgál, hanem a gondolkozó olvasó előtt új kérdéseket is vet fel. Értékeléseiben nem kevés az ellentmondás, sőt téves és pongyola fogalmazás is akad. Több helyen hivatkozik pl. A visszatért Felvidék 1918—1938 c. horthysta kiadványra, „amely kb. 5000 olyan magyar nemzetiségű polgár életrajzát tartalmazza, akik valamilyen módon elősegítették Dél-Szlovákia megszállását“. A kiadványban azonban nem erről van szó, hiszen világosan megírják: „Az Adattárban azok szerepelnek, akik e mű megjelenését előfizetésükkel elősegítették.“ Téhát azoknak került be a neve és 1—2 soros személyi adatai, akiktől a kiadó ügynökei ki tudlták csalni az előfizetési ösz- szeget. A cseh és szlovák olvasó előtt félreértésre ad okot a szerzőnek a Horthy fasíz-