Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

— Hogy nem vagy olyan, ugy-e?

— Igen, hogy nem vagyak olyan. Én valóban nem vagyok olyan, Péter!

— Azt hiszed, engem valami nagyon érdekel, hogy nem vagy olyan, hanem amolyan? Engem csak addig érdekeltél, mig Roger felesége voltál. Egyébként semmi közöm hozzád. Míg Roger felesége voltál, széip voltál, érdekes, kedves, drága asszony voltál. Mindebből semmi sem maradt meg benned. Számomra semmi.

— Milyen vagyok most. Szerinted ki vagyok?

— Mondok valamit. Egy Vanderbilt-nőstény vagy.

— Miért ilyen osztályszempont szerint ítélsz meg.

— Ez nem osztályszempont. Ez csak a fajta megjelölése, Linda. Sok ilyen van a világon.

— Azt gondolod? Azt hiszed, ki lehet mondani — Móillersche Hiindin?

— Nem, ezt nem lehet.

— Ennek igazán örülök.

— Ez csak póz, Linda. Éppen olyan póz, mint a Citroen 2 CV.

A pincér felhozta a jeges szódát. Távoztában rám kacsintott. Csak kacsingass, kacsingass.

— Micsoda szemét — szidta Linda.

— Mi?

— A pincér mind szemét. Olyan — olyan szennyes a szemük.

— Azt hittem, fölötte állsz minden szennynek.

— Hisz nem is bosszant valami nagyon, de mindent beszennyeznek.

Nem szóltam semmit. Minek is szóltam volna? Csakhogy ez felbőszítette, még jobban bő- szítette hallgatásom, mint a kérdés, amire várt, amire gondolt, s amivel gondolatban játszadozott.

— Elcsábítom a disznót! Elcsábítom. Bizonyára jóravaló apa, van három vagy négy gyereke, s egy formátlan német felesége. Elcsábítom, szánt szándékkal ide jövök, és körhintát csinálok a fejéből. A talpamat fogja nyalni, ez a ... ez ... aztán meg azt mondom neki, hogy luetikus vagyok.

— Bizonyára elcsábítod, Linda.

— Elcsábítom. Azért az egy pillantásért, azért a kacsintásért. Ez a ... ez a ...

— Nem kételkedem benne.

— Miben nem kételkedsz? Abban, hogy elcsábítom ?

— Igen, hogy elcsábítod.

— Azt gondolod talán, hogy nem csábítom el? Tudod, mit csinálok az Autobahnon? Vadászok, férfiakra vadászok. A rohanástól agyonrázott teherkocsi vezetőkre, halálosan elfáradtak már, piszkosak, agyonizzadtak, már semmilyen asszony semmit ki nem csikarna

belőlük, de én igen! Vagy fölcsípem éjfél után az utolsó férfit az utolsó kocsiból. Vagy az ilyen ifjoncokat, mint ma este.

— Ha kedved van hozzá?

— Bizony hogy kedvem van, Roger csak a pártra gondolt, csak a gyűlésekre, a munkájára, a festészetre, Rogerrel élni bizony nem volt valami mézes mulatság. Mindig komor volt, szótlan, fáradt, mindig gondok gyötörték. Apostol volt. Világmegváltó! Milyen nevetséges ez, Péter, mindnyájan nevetségesek vagytok.

— Te vagy a nevetséges.

— Ti vagytok a nevetségesek. Rogernek mindene megvolt, amit csak megkívánt, a papa megvette azt a kastélyt, semmi gondja se volt, festhetett volna, amennyit csak akar, de ő... most saját elvtársai is nevetnek a háta mögött. Ügy kellett neked, minek házasodtál be a Vanderbiltek közé, osztály mesa- lionce volt. Hiszen ő jól tudta, hogy Vanderbilt lányt vesz el. A Vanderbilt nők csak fogalom a fajta megjelölésére, de én nem akarok se jobb, se rosszabb lenni a többinél.

— Jól emlékszem, egyszer ugyanezt el- mondtad már, csak másképp.

— Ostobaság volt. Ostobaság volt tőlem. Minden olyan ostoba.

— Nálunk, keleten egy Vanderbilt lánynak kastélya volt. Egy vadászkastélya. Szép volt. Tíz évvel ezelőtt leégett. Az emberek mindenfelé úgy emlegetik még ma is, hogy igazi hölgy volt.

— Az nem volt Vanderbilt, az magyar nő volt.

— Csak azért mondom, mert azt állítod, hogy minden Vanderbilt egyforma.

— Én az apjukra ütő Vanderbilt lányokra gondoltam, nem azokra a levitézlett bárónőkre és hercegasszonyokra.

Felállt. Meglepetésemre vetkőződni kezdett. Egy ügyes mozdulattal ledobta magáról a szűk selyemruhát, alatta nem volt semmi, semmi a világon, csak a harisnyatartója.

— Remélem nem zavartatod magadat, Péter, én ágyban szeretek inni.

— Ahogy ízlik, Linda.

Átlátszó, rövid inget vett magára.

— Tetszem neked?

— Szép vagy. Szép tested van.

— Nem sokáig lesz már szép, ilyen élet mellett. De még milyen... hát mondd, tetszem neked?

— Mondtam már, hogy szép vagy.

— Van eközött valami különbség?

— Igen. Nagy a különbség, Linda. Valamikor nagyon tetszettél nekem.

— Mért nem mondtad meg. Akkor kellett volna megmondani.