Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Marian Váross: Ján Želibský két festménysorozata
mot figurális kompozíciói új meg új variációiban oldja meg A felszabadulás után, mikor a cseh országrészek ismét egyesültek Szlovákiával, sor kerülhetett a prágai szlovák képzőművészek szlovák vidékek utáni természetes nosztalgiájának kielégítésére. Nem csupán Želibský, hanem Hoffstädter és Nevan is elindult ismét felfedezni azt, ami voltaképpen már csak az ifjúság emlékeként élt bennük, és ez az új találkozás valamennyiük művészetére mély hatást gyakorolt. Želibský 1947—1948-ból származó képeit nemcsak az új motívumok jellemzik, amelyekben jelentősebb elemmé válik a tájkép-keret, de új, világítóbb és egészen a dekoratív tisztaságig hangsúlyozott paletta Is. Ezután azonban elérkezett az 1949. év és vele azok az új feladatok, amelyek a szocialista .realizmus programja köré összpontosultak. Želibský számára, akit egész addigi sorsa úgyszólván az összes követelményekre való érzékeny reagálásra predestinált, amelyek hangsúlyozzák a művészi alkotás elkötelezettségét és felelősségét, az új jelszó nem volt idegen. Természetes, hogy a szocialista realizmusnak az ötvenes években képzőművészeti gyakorlatunkban való programszerű konkrét megvalósítása nem csupán annak bizonyítéka volt, amihez Želibský pártos művészetével már előbb is eljutott. A kép optikai-verisztikus elemeinek hangsúlyozása Zelibskýnél is kikényszerítette festészete logikai és stílusbeli folytonosságának megszakadását, s munkásságában néhány éves válságot okozott. Ezerkilencszázötvenhat óta ugyan a képzőművészet légköre is kezdett megváltozni, a sematizmus éveit azonban nem lehetett az egyik napról a másikra áthidalni. Különösen nehéz volt ez épp a Želibský típusú festők esetében, akik a belső megrázkódtatást annál erősebben élték át, mert — amint már fentebb említettem — művészetük belső elkötelezettsége már alkotó útjuk elejétől létük sajátja volt, tájékozódásuk azonban a vulgarizáció ítélőszéke előtt mégsem állta meg helyét. Ezerkilencszázötvenhat után viszont, mikor más, artisztikusabb irányzatú festők lényegében kezdtek visszatérni eredeti, sematizmus előtti művészetükhöz — mindenekelőtt kísérletező törekvéseik elmélyítésével —, Želibský továbbra is úgy állt itt, mint az az ember, akiről a mondás szól: Az enyéimhez jöttem, de ők nem fogadtak be engem. Az önmagához való hűség parancsa értelmében csupán egyet tehetett: ott folytatni munkásságát, ahol a negyvenes években abbahagyta. Főiskolai műtermében szaporodni kezdtek az apró kompozíciós vázlatok, amelyekben végigpróbálta a szerkezeti, szín- és fényproblémákat — mégpedig olyan motívumokon, amelyek nem akartak menekülés lenni a szocialista társadalom mozgalmas életétől, éppen ellenkezőleg, makacsul kitartottak e mellett az élet mellett (jellemző erre a korszakra példának okáért a májusi felvonulások kis ciklusa). Ezután következett a Közel- Keletre tett ihlető út és néhány szíriai emléket idéző kép, amelyet intenzíven exponált színességben oldott meg. Ezzel megnyílt az útja az első pasztell-technikájú nagy figurális kompozícióknak, amelyekről ma már megfelelő időbeli távlatból megállapíthatjuk, hogy bennük megtalálta magát a régi-új Ján Želibský, aki új, izgalmas festői feladatok küszöbén ál!. 3. „Az illegális sajtó terjesztése“ ciklus magának a képzőművésznek a kezdeményezéséből született „a súlyos esztendők után“, mint maga mondja, mikor egyenesen sorsdöntő kérdések kerültek napirendre, s mikor felmerült az időszerű kérdés: megszabadulni a zavaró hatásoktól, tehát leküzdeni azt a kort, amelyben oly intenzíven éreztük a polgári jószándék és a művészi lelkiismeret közti ellentétet. Az illegális sajtó terjesztésének tematikájához Želibský szubjektíve közel állt, mégpedig nem csupán mint a háborús évek emlékéhez, hanem mint olyan lehetőséghez is, amellyel érvényesítheti festői érzését és tapasztalatait. A ciklus mintegy 55 különböző formátumú képet tartalmaz, néhány kisebb műtől eltekintve, pasztellképeket Želibský olyan esti vagy éjszakai jeleneteket dolgozott fel bennük, amelyek „ürügyül“ szolgáltak neki ahhoz, hogy leszámoljon a hasonló sötétes színskálával és a félig megvilágított figurális csoportok sziluett-ritmusával, amelyek tipikusak voltak régebbi alkotásaiban. Tematikailag a ciklus rendkívül sokszerű, jóllehet lényegében csupán néhány alapvető tematikus helyzet kompozíciós variálásáról van szó. A munka során azonban a tematikus rész fokozatosan háttérbe szorult — voltaképpen magától értetődő volt — s előtérbe került a képzőművészeti rész; ennek megoldása során Želibský szándékosan kihasználta kompozíciós és kifejezésbeli eljárásainak egész regiszterét. A sötétes paletta közös nevezőjének ellenére a „Terjesztés“ ciklusban állandóan találkozunk a színskála változtatásával, aszerint, vajon a festő domináns tónusként mélykék, sötétlila, zöld, sárgásbarna, ezüstszürke vagy egyéb színt használt. Ugyanígy változik a ciklusban a figurális rész mértéke is, amely egyszer mint exponált féldetail lép fel, másszor csupán az exteriőr mellékes járuléka. Állandó marad azonban ebben a ciklusban a festő kompozíciós eljárása, amelyet egy bizonyos sziluett-ritmus használata jellemez, valamint a festő kézírása, amelyet sötét színű alapon függőleges vonások tesznek felismerhetővé. Želibský ciklusáról megállapíthatjuk, hogy rendkívül sikeresen érvényesül benne az adott téma megválasztásának összefüggése a képzőművész érzelmi-gondolati világával. Ezért a választott témát nézeteivel nem erőszakolja meg és nem relativizálja, hanem a maga érzelmei szerint teremti meg. Az esti és Ján Želibský: Sebesült lapterjesztő, 1962
