Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - HAGYOMÁNY - Sas Andor: Egy reformkorbeli pozsonyi magyar újságíró portréja

ni. Az elfogulatlan kritika jogát hangoztatja a kormánnyal és az intézményekkel szemben, és ajánlja bölcs engedmények megtételét, hogy „a korszellem feltartóztathatatlanul gördülő gépe tovább vigyen bennünket, különben hal­latlan erejű gépezete szétmorzsolja a mereven ellenállókat“. A ikorszerű formában való tevé­kenység követelményét hangoztatja a trónra és a főnemességre vonatkozva is. Általános, konkrét követelményei a következők: 1. a tör­vényhozásban ne elnököljenek a kormány em­berei (az alsó táblán a személynek, a felső- táblán a nádor), ihanem mindegyik tábla a saját kebeléből válasszon elnököt; 2. az ország - gyűlés munkájában, táblaközi üzenet küldé­sekben, a naplóban a magyar nyelv érvénye­süljön az idejétmúlt latin ihelyet; 3. a cenzúra teljhatalma szűnjék meg; 4. adják meg a saj­tónak a jogot az országgyűlési események ismertetésére. Kiemeli azokat a felszólalásokat, amelyek politikai lap megindítását kívánják országgyű­lési vállalkozás formájában, mert olyan újság, amely a kormány adta privilégiummal jele­nik meg, csak a kormánynak tett kedvező nyilatkozatokat fogja közölni, a szabadelvű véleményeket azonban nem. Orosz bálványa Nagy Pál soproni követ, aki­nek beszédeit gondosan ismerteti s akinek nagy tehetsége utolsót ilofabam 1830-ban. Ekkor még mint az alsótábla vezérszónoka szerepel, nemsokára azonban [háttérbe szorul ennek az egyébként nagy szókimondónak egyre idősze­rűtlenebbé váló guvemementális, mérsékletet hirdető irányzata. Orosz leikéből beszél Nagy Pál, amikor el­mondja, hogy a cenzúra úgy megcsonkít egyes műveket, hogy az íróknak elmegy a kedvük a csonkán visszakapott kézirat kiadásától, vagy amikor szóba (hozza, hogy a mágnások nem beszélik a nép nyelvét, a magyar könyv •kétszáz példányban kel el, míg szlovák ima­könyvek sok ezerben, s a könyvtárakban por lepi be a magyar nyelvű kiadásokat. Közvetlen képet nyerünk a régi parlament életéről, (halljuk a karzat jurátusainak tilta­kozó közbekiáltásait, mikor a kormány Nagy Pált szándékosan kihagyja valamilyen bizott­ságból s látjuk, amint a soproni követ csend­re inti a mellette hangoskodó fiatalokat. A pozsonyi diéták gigantikus dagasztó- medencéjében duzzad a reformkövetelések ko­vásza, de ott serénykednek a kormány nem mindig rokonszenves megbízottai is, hogy európai és birodalmi érdekekre hivatkozva összhangba kényszerítsék a korszerű ellenzéki követelményeket a hagyományos guvernemen- tális igényekkel. Orosz megörökíti könyvében azt a bátor és emberi hangot, amely 1830-ban az országgyűlés termében a legjobbak ajkán felhangzik, s kipellengérezi a tervezetesség nélküli naív maradiságot. Orosz József kétkötetes országgyűlési mo­nográfiájának felfogása és hangja azt bizo­nyítja, hogy a szerző 1830-ban Széchenyi tö­rekvésemnek híve és tevékenységének tiszte­lője volt. Az 1831. év azonban fordulatot hoz. Széchenyihez fűződő kapcsolatának szálait Orosz elvágja azzal, hogy testes kötetnyi vitairatot ad ki Pozsonyban Tonori Thewrewk József társaságában Széchenyi ellen. A társu­lás Thewirewikkel Orosz társadalmi tájékozó­dásának és irodalmi kapcsolódásának mély­pontját jelzi. Ezzel a .reménytelen írói velleitások között kallódó humanistával tartott barátság ked­vezőtlen fényt vetett rá, s át nem hidalható szakadékot teremtett közte és a magyar ro- manticizmus irodalmi és politikai nagyjai kö­zött. Ha el is kell ismerni, ihogy nem bocsátkozik le egészen Thewrewk kirívó gáncs oskodásáig, de nem is emelkedik messze föléje. Míg né­met nyelvű publicisztikai művében talpraesett részleteket találunk, s hangja komoly és rokonszenves, most Széchenyi ellen írva, tolla nem fog, csetlik-botlik. Vitairatának szerke­zete széteső és toldozott s az egész nem árul el meggyőződést. Rendszertelenül idéz egy-egy mondatot Széchenyi Világ-ábó 1 s rosszindu­latú fejtegetéseket fűz az idézetekhez. Vég­zetes lépés volt ennek a vitairatnak megje­lentetése. Azáltal, hogy így száműzte önma­gát Széchenyi köréből, tehetségének nagyon kevés hasznát látta a közélet, s neki magának sem volt igazi öröme munkálkodásából. Miért következett be a reformmunka út­törőjéhez vezető hidak felégetése? Valami bánthatta a nagy műveltségű jogász és közíró hiúságát. Talán arra számított Orosz, hogy Helimeczy helyett ő kerül szerkesztőnek Szé­chenyi 1832-ben megindított lapjához, a Je­lenkorhoz, s helyet remélt a maga számára a működni kezdő Akadémia tagjainak sorában. Rászolgált-e erre a mellőzésre? Tehetségénél és tudásánál fogva semmiképpen, mert volt olyan egyéniség, iha nem különb, mint egy Döbrentei vagy Helmeczy. Oroszt sértett becsvágya odasorakoztatta a Dessewffyek vezetése alatt álló, kimondot­tan tradicionalista táborba, mely szembekerült a művelt főnemesek haladó irányzatával, s a szabadelvű középtnemesség frontjával, amely a pozsonyi országgyűlés fiatalságának körében bontakozik ki. Egy évvel a Széchenyi ellen írt vitairat meg­jelenése után Orosz pályája sajátságos, és

Next

/
Oldalképek
Tartalom