Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Béládi Miklós: Illyés Gyula köszöntése

vitathatatlan, hogy a prózai előadásokban is utolérhetetlen. De épp így jogos volna azon töprengem — és ugyanúgy reménytelen eldönteni — különválasztható-e műveiben az író és gondolkodó?

Az bizonyos, hogy a józan látás készen kapott adományát tökéletessé fejlesztette. Ezt a látást nevezhetjük akár realizmusnak, akár racionalizmusnak — az értelem örökös résen állását, szüntelen, feszült küzdelmét kell 'benne fölismernünk. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan új megvilágításban nézhetjük műveit.

Ha Illyés Gyula valamihez ragaszkodott és valamiben bízni tudott — akkor első helyen mondhatjuk, hogy az emberi értelem szívós küzdelmének volt képviselője. Racionalista; homályt és romantikát nem tűrő alkat, s mindig az volt az igénye, hogy a dolgokat velejéig átvilágítsa. Nem is volt vitája a 19. századdal. A két háború közötti időben nemcsak Németh László és Halász Gábor, de valamire való esszéista ha csak tehette, rádörrent a liberális álmok után futó, kapitalizmust szülő, hősiességében és lelkesültségében oly monstruózus és naiv századra. Az irodalom nagy harangzúgás közben temette a tudományban és irodalomban hinni tudó, törvényeket látó és az emberiség előrejutásában bizakodó századot. A 19. századi liberalizmushoz — mondani sem kell — semmi köze nincs Illyésnek. De köze van szabadságeszméihez, az élet áttekinthetőségét valló értelem tiszteletéhez. Napjaink nagy modernség vitája is változatlanul a körül forog, minek is tartsuk az életet? Homályos labirintusnak, amelyben az ember — listen kezét végleg eleresztve — céltalanul kóvályog; halad valami számára megfoghatatlan és fenyegető vég felé — vagy értelmesen működő, azzá tehető, nemesíthető szervezetnek, melyben az ész és szív, nem a fölényes mindentudás hiedelmével, de a változtatás igényével és reményével, mégis mindig előre küzdi magát.

Nagy Lajosról írta — akiről mellesleg nála megértőbben senki sem szólt —, de önvallomást is megfogalmazott, mikor ezeket a sorokat vetette papírra: „sorsára gondolva, a szomorúságon át olyasmi fogott el, mint amikor győzelmi hír érkezését várja az ember: valahol valami diadal történt. Micsoda diadal? Nehéz végighaladni ezen a gondolatsoron, jobbról-balról közhelyek sivatagja. Először lett valóságos élmény számomra, hogy az ember csak mint társas lény ember. Hogy az örök isteni gondoskodásban való hit elmúlása után, egyéni örök életünk reményének szétf oszlása után az életet csak az tudja embermód végig- élni, aki átérzi társaslény voltát, aki az emberi közösség tagjának, a halhatatlan emberi faj tagjának, az elpusztíthatatlan földi lét részének tudja magát. Aki hittel és szeretettel van ez iránt a közösség iránt: aki érdemesnek tartja érte a munkát és a harcot. Aki hisz a jövőben!“