Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)

a pokolból, emberibben és egyenesebben, mert valami feladat vár ránk, munka új emberek közt. Valami miértje mégis csak lesz ennek a nehéz útnak, amelyet megjártunk eddig és amelynek most már — úgy hisszük — világosabb tájra kell vezetnie. Kell, hogy valami értelmet kapjon mindaz, amin átestünk, talán csak az, hogy ezzel a néma tűréssel jelt adjon az ember a jövőnek. Vérből lettünk, összetört életekből, s kell, hogy új, tisztább élet szülessék ebből az összetörtségünkből.

Tudom: fellengzősek ezek a gondolatok, alig vetem őket papírra, úgy érzem, banálisak, üresen konganak, nincs értelme, hogy itt a sutban, a padlás zugában európaiságról, humánumról írjak és azzal áltassam magam, hogy feladatok várnak rám.

Mégis írom, tovább rovom ezeket a sorokat. Talán csak ez marad meg, mint egy kővé dermedt jaj.

November 16.

Hónapok óta menekülünk és mindig kevesebb terhet cipelünk magukkal. Már régen lemondtam a kényelem terheiről, már regen tudjuk, milyen kevés kell az élethez. Rádió, könyvek, írógép, villany és meleg — mindez a múlté. Itt egy szál gyertya, egy skatulya gyufa fényűzés.

De elalhatsz a puszta földön vagy beáshatod magad egy szalmakazalba és nem érzed a primitív lét nehezét, ha a bekét hozza, a magány nyugalmát, a pihenőt. Csak a tisztaság vágya marad erős, a szappant és friss mosdóvizet nehezebb nélkülözni, mint a terített asztalt. A gombalevest mázas edényből is jól esik kanalazni, ha nem kell rettegned, hogy valaki hirtelen rád tör és bögrédbe rúg. A nincstelenség tisztábbá tehet és hálásabbá is.

Csaknem három hónapja, hogy rádió mellett ültem utoljára, ma már nem. kelt bennem gyötrő hiányérzést, hogy nem hallom a Big-ben kondulását, Moszkva hívó jelét, az Internacionále első taktusát. Nem kell sem a színház, sem a mozi idegcsillapító mákonya, csak a könyv hiányát érzem. Aki hátán hordja egész vagyonát, erről a fényűzésről csak keservesen, tört lélekkel tud lemondani.

Lent a szobában öten alusznak, a gazda, a felesége, két kislánya és a fiúcska a bölcsőben. A gazda nénije, a hetven esztendős vénasszony szintén a szoba lakója; csak éjszaka vonul ki a fűtetlen konyhába, ahol rengeteg párna és dunyha közt hangtalanul eltűnik ágyában, mint a téli álmát alvó sün. Mi este hat után felvonulunk a padlásra, magunkra borítjuk takaróinkat és összebújva csendesen elbeszélgetünk, virrasztunk és alszunk.

A dombra támaszkodó ház emeletes, lent kamra van és kecskeistálló. A lépcső csak egy lejtős palló, fokok helyett léceket vertek keresztben, s reggelente olyan síkos, hogy akrobatamutatvány járni rajta. A ház mögött kis kőfejtő van, annak kövét töri a gazda egymaga, amikor utat építenek, vagy rendelést kap egy környékbeli pallértól. A ház előtti udvaron kis halmokban áll a korábban kifejtett és már eladott készlet; nincs fuvaros, aki elhordaná. így áll a munka, mert új készletre nincs hely az udvaron. A gazda elmeséli, hogy nyáron a Nyitra vidékén aratott; a kis pénzével eltengődnek tavaszig, az új földmunkákig. Két kecskéjük ad annyi tejet, amennyi a gyerekeknek kell.

Rosszfogú, beteg ember. Esztendőkkel ezelőtt gyomorfekélye volt, most a veséje kínozza és a melle fáj. Sokszor előveszik a görcsök, és éjszaka erősen verejtékezik. Az asszonytól hallom ezt, nem hiszi, hogy két évnél tovább húzná.

Tegnap délután kifaggattam a gazdát. Szeretne könnyebb és kevesebb munkát. Ért a földhöz, ha néhány holdon gazdálkodhatna, tűrhető'bb volna a sorsa. Látóköre szűk, nincs véleménye a háborúról, jóformán azt sem tudja, miféle erők csapnak össze és mi fán terem a szocializmus, de az a „zsidóbolsevizmus“ nem lehet rossz, ha annyi dühvei szidja az újság és a rádió. Templomba nem jár, nem azért, mert egy óra járásnyira van a legközelebbi, de mert nem érzi szükségét. Valami ködös hit azért él benne, ami nem gátolja meg, hogy szidja