Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)
jobb volna eldőlni a sárban, odatapadni a földhöz, ott maradni mozdulatlanul, míg eláll a dobbanása... Esztelen ez a gondolat, ha eddig nem esett bajunk, túljutunk ezen a megpróbáltatáson is. Háború dúl körülöttünk, de számomra ez valami más, gonoszabb és kegyetlenebb csapás, mert fegyvertelen vagyok, nem üthetek vissza, még csak nem is védhetem magam. A myjavai út közelében egy meredek oldalú alacsony, vízmosta mélyedésben meglapultunk. Nem volt véletlen, hogy Mikulics intésére itt, a legveszélyesebb útszakasz előtt tartottunk néhány percnyi pihenőt. A távolból fények villantak fel, talán egy motoros őrjárat közeledik, és ha észrevesznek, rohanás közben gépfegyvertüzet nyitnak ránk. De a fények ezúttal csaltak, munkából jövő kerékpárosok lámpái pásztázták előttünk az utat. Valamivel kilenc előtt helyben vagyunk. Mikulics előre megy, egy-két perc múlva visszajön és int: minden rendben van. A fojtón meleg szobába lépünk. Ingujjban fogad a gazda; elnyűtt arcú, fel- ismerhetetlen korú kopanyicisár, a keze érdes, a homlokán mély barázdák. Az asszony egy barnára pácolt kopott bölcső mellől néz ránk, két kislány kuporog a padkán ijedt és álmos szemmel. A kályha mellett egy barna rongyhalom mozog, kapzsi kutató pillantás szúr belém. Ez a család. Sietve le kell vetnem a ruhámat. Az ingem csupa víz, a testem is. Szinte a csodával határos, hogy ennek a vad futásnak nem tüdőgyulladás a vége. Nem kívánunk ételt, csak néhány korty vizet — és elnyúlni valahol a csendben, emberektől távol, nem érzékelve az időt, éjszaka van vagy virrad; behúnyt szemmel feküdni és pihenni, talán így elcsitul a szív, s az agyban forró gondolat. Egy kis szénarakás az ágyunk; felöltözve fekszünk mind a ketten, én csupán a bakancsomat vetettem le; a rozzant öreg tető résein behatol a szél, a novemberi éj hidege ébren tart, didergünk takarónk, télikabátunk és a gazda nehézszagú báránybőr bekecse alatt. A fejem kábult, nehezemre esik a szó, az értelmetlent s gonoszt különben is jobb némán eltűrni, beszéddel csak elevenebbé válna minden gondom. Újra és újra a gazda törődött képe bukkan fel bennem. Milyen kevés szavú, a mozdulatai is szűkek, kimértek. Mi késztette rá, hogy befogadjon, fedelet adjon nekünk? Vajon tudta-e, mennyi kockázatot vállal magára, hogy veszélybe hozza egész házát, három gyerekét, feleségét és azt a rokon vénasszonyt? Olyan nagy az ínség itt, hogy szüksége van arra a kis pénzre, amit tőlünk kap? A konyha és a szoba szegényes berendezése erre vall, ez a rozzant padlás is. De bíztató, tiszta tekintetében nem láttam semmiféle számítást, a keze fogása is mintha bátorított volna. Amióta itt bujdosunk az irtványokon, láttam már egyet s mást. A szűkén termő föld és a kevés munkaalkalom találékonnyá tette ezt az Ínségtől kemény- nyé edzett emberfajtát. Az asszonyok nemzedékek óta háziszőttessel, csipkékkel, hímzésekkel és vásznakkal telirakott behemót batyukkal járják az országot — úgy mondják, hegy Mária Terézia óta privilégiumuk van erre a házalásra —, a férfiak a sovány földeket gondozzák, ami olyan kevés, hogy nem is számítják holdakban, vagy fakenyéren élnek, erdőt irtanak. Más világ ez, miint odalenn a dombok alján és távolabb a Vág völgyében élő parasztok bőségesebb világa. A kemény és küzdelmes élet mintha a lelkűket is megedzette volna, ellenállóbbá mindennel szemben, ami a nácizmussal szolgai szövetségbe lépett gárdistavilág mocsarából árad. Talán puritán valláserkölcsük teszi, hogy a barna és fekete métely nem fertőzi őket, itt az irtványokon egyetlen férfi sem akadt, akit a csizma, a sujtásos gárdista-egyenruha kiváltsága csábított volna. Valóságos köztársaság ez a plébános úr köztársaságában, s mintha szervezés sem kellene hozzá, az ellenállás belülről fakadó, benne él az iskolás gyerekben éppúgy, mint a partizánoknak tavasz óta pénzt és élelmet gyűjtő, batyuzó anyjukban. Hajnal előtt mintha enyhült volna a fagy, egy rövid órára elnyomott az álom. A valóság gyötrelmei elhagytak, álmomban nem viaskodtam szörnyekkel, és az ébredés váratlanul különös békességgel töltött el. Nem tudom, meddig kell kitartanunk ebben a roskatag öreg házban vagy másutt, de remény él bennem ismét, hogy sorsunk jobbra fordul.
