Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)
vált buindás regrutáknak és öreg Scharführereknek csak ostoba, nagyképű marsnótájuk van, népdaluk egy sem, s mintha Heine vagy Schubert sohase élt, falvaiknak sohase született volna nótafája. Daltalan náció ez, hét átokkal megvert, parancsszóra rángatott, boldogtalan fiatalság, akit a nóta nem melegít, talán a szerelem is elkerül, a dalból és fényből, derűből és borúból, szép lány- szemekből, piros ajkakból szőtt hű szerelem. Gondolatban idáig hallom idétlen kurjongatásukat és az ízetlen kötődést, amelynek csak az észbekapó Schar- führer parancsa vet véget sötétedéskor, estefelé, amikor megnő a rajtaütés veszélye. » Mária kihozta a konyhába a varrógépet és munkába fogott. Az ebéd gondját Juci vette magára; nem szerette, ha (belenézek a fazékjaiba, különben is betegesen ingerlékeny, könnyen robbanó a természete, s nekem résen kell lennem, hogy ne kössön Máriába. Kálmán úr — én magamban mindig urazom Juci férjét — a mérnök szokott reggeli vizitje után eltűnt a tanya gazdájával. Kálmán úrnak kitűnő papírjai vannak, igazolványa arról is, hogy „evakuált“ Pozsonyból, az égvilágon senkinek nem szúrhat szemet, miért hagyta ott munkahelyét. Ebédidőben visszajöttek és Kálmán apróra elmondta, hogy egy szétugrasztott s új helyet kereső partizáncsoporttal tartanak fenn kapcsolatot — a besztercei vereség óta itt a Jávor-hegy alatt is roszabbodott a helyzet —, szervezni kell az élelmiszer- utánpótlást, s gyógyszerről, téli holmiról gondoskodni. Ebéd után a gazda valami ürüggyel kihívott az udvarba. Kint odasúgta, hogy felestégemmel együtt sétáljak el a kocsma feletti káserdőbe. A kosztolnéi csendőrőrs parancsnoka kettőkor találkozni alkar velünk. Rossz sejtelmem támadt. Valaminek történnie kellett, hogy a parancsnok így üzen. — Baj van, gazda? Nem volna elég, ha magam mennék? — kezdtem faggatni. — A parancsnok úr kétszer is a lelkemre kötötte, hogy mind a kettőjükkel akar beszélni. — Nem tudja, mit kíván tőlünk? — Nem tudom. — Valamit mégis mondania kellett, ha egyszerre ilyen sürgősen hivat és maga jön fel az irtványra. — Máökor is feljön. Csaknem minden héten itt jár. Tudtam, hogy ellenőrző útjain a körletén mindenüvé elnéz, de ilyenkor egy-két legénye kíséri. A levelüket vesztett ritkás bükkök közt ma egyedül jött fel a kaptatón. Mikor a kezét nyújtotta, úgy éreztem, hogy kerüli vizsgáló tekintetemet. Már az 'is különös volt, hogy — üzenete szerint — erről a találkozásunkról nem szabad tudnia Jucinak — most a kérdése lepett meg: — Mikor járt Juci asszony utoljára Pozsonyban? — Huszonnyolcadikén és egy héttel később isimét. — Mi dolga volt ott? — Először én küldtem. Megkértem, hogy keresse fel Lenkánét. Pénzt kellett hoznia tőle. — Elhozta a pénzt ? — Elhozta ... Nem panaszkodhatom Lenkónéra. Becsületesen állja a szavát. — Mennyi pénzük van nála? Ne értlse félre, ez a magánügyük, mégis tudnom kell. Lenkóné az apósom üzemét arizálta, pénzünk egy részét nála hagytuk. Pontosan megmondtam az összeg nagyságát. — Juci asszony tud más pénzekről is? — Természetesen tud. Beleavattuk mindenbe. Ha mi elpusztulnánk, akkor gondoskodnia kell a két kislányunkról... Most jó helyen vannak. — Olyan bizonyos benne? — Csak nincs valami baj velük ? — kérdezte Mária ijedten. A félelem hirtelen engem is elfogott. Elhalványodva néztem az őrmesterre.
