Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett
Darkó István • • a nként jelentkezett A hajnali ébresztőre az őrvezető is fürgén ugrott le a keményre tömött szalmazsákról. Máskor, az udvarból felhangzó kürtszó után még rászerzett néhány percet az éjszakai pihenésére. Szobaparancsnok volt, húsz ember rendelkező ura, ágya külön állott a sarokban. Fehér gyapjútakaró volt az ágyán és sarokbeli lakása más apró díszekkel is megmutatta az őrvezető különállását. Másik reggeleken a kürtszó nyomában ráharsant a két hosszú sorban alvó húsz emberre: — Ébresztő! Legtöbbször csak ennyit kiáltott s utána rögtön aludt még egy rövidet. Három percet, ötnél nem többet. Felébredése után, több erejében, nagyobb kipihentsé- gében, jobb kedvében gyakran elkiáltotta az ébresztő kürtszó magacsinálta szövegét is: — Ébredj, ébredj, porosfülü, zöldfülű, bambula, bamba népsééég! Sokszoros erővel bizsergett át ilyenkor ébredő tagjain különállásának jóérzése. Nyújtózott és ordított egyet, dobta át magát a másik oldalára és fordult a fal felé. Aludt egyet, a szobaparancsnoknak kijáró rövid, ráadásos, szerezámeges alvást. Imént még horkoltak és nehéz fáradtsággal, hajnali szuszogással ringatóztak álmuk megbillenő csolnakján a katonák. Az ébresztő hangjára és az őrvezető riasztására felültek ágyaikban. Kelletlenül nyújtóztak, megdagadt szemük környékét dörzsölték. A másik pillanatban talpra szökkentek. Csizmájukra terített, összehajtogatott kapeájukat nézegették. Magukra rángatták a nadrágjukat. Kelletlenül nevettek az ébresztő szövegének. Fázva összeborzongtak. Haragos és gyűlölködő pillantásokat vetettek a továbbalvó szobaparancsnok felé. Akkora mértékben gyűlölték a hideg hajnalban, hogy képesek lettek volna kést döfni a hátába. Vedernyi hideg vizet zúdítani reá. Az őrvezető tudta a húsz ember minden lélegzését. Elfáradtságuk mértékét is sokszor megérezte. Néha megszánta s ilyenkor váratlanul megajándékozta őket. A nehéz gyakorlatozás közben rövid pihenőt adott, vagy a szobarend feletti megelégedése nyilvánítását nyújtotta át nekik. Rendszertelenül tette ezt. Sohasem voltak tisztában vele. Legtöbbször nem tudták, hogy a következő pillanatoan kidülledt szemmel ordít-e reájuk, vagy megelégedésének adja dicsérő kifejezését. Többnyire rosszkedvűnek ismerték. Többször büntetett, mint jutalmazott. Valószínűleg nem szerette őt egyikük sem, inkább mindnyájan gyűlölték. Sokszor észrevette maga is, hogy váratlan kedveskedése sem tudja a katonákat jóhangulatra deríteni irányában. Csendes beszédjét kényszeredetten fogadták, valószínűleg ilyenkor hittek a legkevésbé neki. Mintha jobban eligazodtak volna ordításain és parancsain. Nyugtalanította őket, ha elhalkultan fordult feléjük. Megnyugodtak, amikor valahol távolabban, a gyakorlótér túlsó végében, a laktanya túlsó udvarában felzendült a karikás ostor csapója durrog tatásához hasonlító kiáltozása. Kedvét lelte abban is, ha rajtakaphatta őket. A reggeli ébresztő szövegét a kürtszó dallamát utánozó hangon és fenyegető arccal énekelte el nekik. Utána a fal felé fordult, de nyomban ülő helyzetbe dobta magát és végigszalasztotta tekintetét a húsz emberen.
