Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Keszeli Ferenc: Hazafelé
Reszeli Ferenc hazafelé Az eső a maga megszokott egyszerűségében, bosszantóan csurgóit. Hogy kabátomnak lépésről lépésre nagyobb a súlya, nem törődtem vele. Azzal sem, hova lépek. Tulajdonképpen mindkettővel teljesen felesleges volt törődni, de mivelhogy ezt akkor megállapítottam, mégiscsak törődtem vele. No, üsse kő! Mondjuk, ez nem tartozik ide. A kisvárostól még három kilométerre volt a falu, ahova mentem. Ott is lakom. Megázni már nem kellett, hiszen már fél órája gyalogolok. Azon gondolkodtam, miért is töröm a fejem ilyen marhaságökon, mikor mindez másnak természetes. Aztán azon gondolkodtam, mikor hagyjam abba a gondolkodást, hogy figyelhessem az esőt. Éppen elkezdtem figyelni, amikor elállt. Egyszer volt egy főnököm, aki mindig azt mondta: „Fiam, vagy sz... unk, vagy dolgozunk“. Meg aztán azt is mondta, mit képzelek én — „hol vagyunk, Mexikóban?“ Akkor még igazat adtam neki, mert hogy vagy-vagy, azt magam is igaznak tartottam és a mexikói kérdésben is neki adtam igazat, mert amint mesélik, ő már volt ott. Tehát vagy esik, vagy nem. Az órámon öt perccel múlt tíz óra, ami annyit jelentett, hogy pontosan tíz van. Estére ennyit szokott sietni. Már harmadik éve. Az utolsó házhoz értem, ahol tudtommal egy autóbuszmegállónak kell lennie. Jó félóra múlva jön az autóbusz, amelyik a tízkor végző munkásokat hozza haza a gyárból. Megálltam, mondom, rágyújtok. Rá is gyújtottam s már csak akkor ébredtem rá, hogy milyen kellemes itt ácsorogni, amikor a csikk az ujjamat lassan sütni kezdte. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy milyen pillanat eseményeinek befolyására, de előkotortam bal-belső zsebemből a noteszt és a tollat, aztán írni kezdtem. Sokszor kezdtem, de ritkán fejeztem be. Legtöbbször írás közben jöttem rá a pillanat eseményének hétköznapiságára. Ugyanis még nagyon sok az olyan pillanat, ami első és így azt hiszem, hogy'valami különös, de legtöbbször nem. Nem hinném, hogy még valaha is fogom használni ezt a noteszt, mert nagyon vastagra dagadt az esőtől. Amit a noteszba leírtam, azt most itt pontosan lemásolom. Tehát ezt. A házak mögül egy majdnem összefüggő fénycsík bukkant elő. Zajtalanul, méltóságosan húzott el a főváros felé. Különben ez már az a vonat, amely egy órával később indul, mint amellyel én jöttem. A hétszázát! Ha már itt állok vagy tizenöt perce, plussz a kerülőút az állomástól, az harminc. Összesen negyvenöt. Jöhettem volna ezzel és most nem kellett volna kerülőúton jönnöm, mert nem találkoztam volna azokkal a huligánokkal, akiket mások a város rémeinek neveznek, csak éppen én nem, mert ezt frázisnak tartom, amelyet épp úgy utálok, mint ezeket a város rémeit. Hiába, kénytelen vagyok én is most így nevezni őket, mert valamilyen jelzőt kell, hogy kapjanak és pillanatnyilag mást én sem találok. Ugyanis e tisztes társaság tagjai már nyár óta begyükben hordják létezésemet, mert nekem járt legjobban a pofám — már ahogy ők mondták —, amikor feldobáltak a szabadtérin a színpadra, előadás alatt. Szóval ezért kellett kerülőúton jönnöm. Nem mintha a bőrömet félteném, csak ez az egy ruhám van, és ha meghempergetnek a pocsolyában, akkor holnap elmehetek a ... Valahol hirtelen, egyszerre több kutya kezdett ugatni. Mikor a Volga elhajtott mellettem, bambán bámultam utána. A sofőr kinyújtotta a kezét, vajon esik-e még az eső. Mondom, hogy csak szitált. Ő is meg
