Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
Otthon is ia püspök meggyilkolásáról beszéltek. Nagyapám hozta a hírt, hogy ez bizony előre megfontolt gyilkosság. A püspök személykocsival utazott, mikor egy nehéz katonai teherautó beléütközött. Nagyapám nyugdíjas létére is munkába állt. Mint üzletvezető dolgozott, de a jövedelem ennyi embernek édeskevés volt. így aztán albérlőt fogadtak: a fiatal házaspár egy erkélyes szobát kapott. A férfi csendes, szelíd, kissé hízásnak indult ember volt, a nő viszont rendkívül magas, de olyan csinos, takaros és jó alakú, hogy Ungvárott párját ritkította. A fürdőszoba közös volt s valahányszor fürödni mentek, mindig vágy ébredt bennem, hogy valami mód bekukkantsak. Egyszer a kulcslyukhoz lopakodtam... De a fürdőköpenyen kívül, amit a lyuk elé ü- lesztettek, semmit sem láttam. Csak a párát éreztem s a víz csobogását hallottam... Feszegetett, szinte dühített a vágy: igazi eleven meztelen női testet látni...! Két kicsiny ablaka voilt a világító udvar falának. Az egyik a konyháé, a másik a fürdőszobáé. Mindkettő jó magasan. Úgy terveztem, hogy kimászok a konyha ablakán, s a szomszéd ház zsindelyes tetején végigmenve eljutok a fürdőszoba ablakához és benézek. Végül is lemondtam erről. Attól tartottam, beszakad a rozoga tető, meg attól is, hogy észreveszek. Nem sakkal ezután meglepetésszerűen tárult elém a női öl egész meztelen valójában. A Váralja utcán, nem messze tőlünk, egy ösztövór, közékorú magányos nő lakott. Gondozatlan volt, s kissé tán hebehurgya is. Ünnepnap délutánokon megtelt a Vadaskert. A polgárság elvegyült a katonasággal. Szólt a zene s a tivomyázás reggelig tartott. Távolabb a fénytől, fák tövében, árokban, bókar alatt már éjfél előtt elszaporodtak a szerelmes párok. Most is ünnep volt. Ott játszottunk a Várkert alatt, mikor kis tömeg verődött össze az utcán a Vadaskert felől. A járda itt töltésen épült — felülről nézelődtünk. Az ösztövér nőt négy katona emelte le a teherautóról, kezét, iláibát huzgálva dulakodtak vele. Ügy látszik, túlságosan kirúgott a hámból, így hát hazacipelték. Részeg volt, káromkodott, rugkapáit, köpködött, tán még sínt is dühében, tehetetlenségében. Szoknyája nyakig felcsúszva, — bugyogó nélkül. Mindmáig elevenen emlékszem a látványra. Kétségbe esve elszömyedve bámultam, íme, hát ez az a titokzatos, takargatott női öl, amit eddig sosem láttam. A szokatlanul kellemetlen s olykor szörnyű látványok egyre szaporodtak. Rég vágytam tolókára (magyarul ugye „roller“ — még az értelmező szótár szerint is) s karácsonyra végre megkaptam. Igen primitív készítmény volt, drótos gumival szegélyezett kerekek, íruganyozás sehal, s a kormány csak egy gyalult fakereszt. A rezidenciától, a püspöki székesegyháztól két út vezetett a város belsejébe. Az egyik enyhén lejtős. Itt tolókázgattam a sima járdán. Odafenn elrugaszkodtam, s csak lenn a kereszteződésnél léptem le. Annak ellenére, hogy erős individualista hajlamaim vannak, elmondhatom, hogy eredendően békésen szemlélődő, kollekti- vista alkat vagyOk. Ezt bizonyítja, hogy örömömet és bánatomat — ha_mód van rá — másokkal osztom meg. (Éppen ebben homlokegyenesen ellenkezem apámmal, aki összeszorított, vékony szájjal fojtja magába érzéseit.) A tolókázásban dis úgy leltem igazán örömöm, ha nem voltam egyedül. Ezért hoztam gyakran magiammal Kati húgomat. Egy ködös őszi délutánon történt: Kati a kormánynál, én mögötte. Nagy sebességgel gurultunk alá a nedves járdán. Derekasan megterheltük a silány kis tolókát... Lent ia kereszteződésnél embertömeg ácsor- gott. Az út túlsó oldalán az Ung partjához vezető keskeny utcában bámultak. Odamentünk. Örök nyomokat hagyó, megrázó látvány völt. Tehergépkocsiról mocskos fehér lepedők alól meztelen halottakat emeltek ki. A hullaszállítók gumikesztyűt és gumikötényt viseltek. (A tetemeket alighanem az orvos- tanhallgatók részére szállították.) Sírásra görbült szájjal, megmerevedve álltunk. A hullákat úgy cipelték, mintha értéktelen holmival megrakott zsákok lennének. Egy hosszú hajú asszonyt vállra dobtak, két kis gyereket karjuknál fogva, lóbálva vittek. Egy végtagoktól megfosztott férfira is emlékszem ... Soha többé nem tolókáztunk a rezidencia lejtőjén. Mint egy lidérces emlék hete
