Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
a rajz. A rajzolás nagyon jól ment nekem. Már Kapósán is felfigyeltek rám, de itt egyenesen unikum tettem. E téren soha senki nem előzött meg — legalább is nem emlékszem. így ha jó tanuló soha nem is voltam, rajzolásban-festészetben egyeduralomra vittem. Akkoriban a történelmet és az irodalmat némi nacionalista tendenciával adták elő. Vénlány tanítónőnk, — nagy szőrős, csúnya feje volt, anyám azt mondta, olyan, mint egy víziló — a történelem órakon mindig az oroszok malmára hajtotta a vizet s én, a magyarázkodásra nagyon is hajlamos gyerek, ellenszenvvel hallgattam. Ilyesmiket mondott: — Az orosz harcias, bátor nép. — Máskor: — Az oroszokat nem volt könnyű legyőzni!... Erős nép az! — Orosz így, orosz úgy. Ruszin nő volt, alighanem ungvári születésű, de magyarul nem szívesen beszélt. — Én pedig mindazt a jót, amit az oroszokról mondott, saját nemzetemről szerettem volna hallani. Az iskola végeredményben mégiscsak ellenszenves és unalmas volit számomra. Az a sok idegen gyerek: oroszok, ukránok, ruszinok, még románok is akadtak. Túlontúl élénkek, ocsmánybeszédűek, durvák és ver eked őseik. Nem tudtam közéjük illeszkedni! A fiúk megtudták, hogy nagyon csiklandós vagyok. Egyszer vallami ünnep alkalmából, rövidnadrágos fekete öltönyben jöttem iskolába. Csiklandozni kezdtek... De annyira, hogy sírtam is, nevettem is egyszerre, s a földön fetrengtem. Mikor végre békén hagytak, felkeltem s tisztogatni kezdtem az olajos padlótól bemocskolt ruhámat. Persze eredménytelenül... Alig mertem hazamenni. Anyám ugyanis nagyon kényes volt a ruha tisztaságára s egy-egy pecsétért két-három pofon is kijárt. Az iskolai kis közösség nyomasztóan hatott rám. Azt hiszem, az derengett bennem, amit mosit írok: A fejletlen, szervezetlen közösség megtöri, megnyomorítja az embert, s emberi méltóságától is megfosztja az egyént. Órák alatt is gyakran kószált a tekintetem túl az iskola ablakán. Elmerengtem. Nem messze, — a reggeli ködtől takargatva — ott állt egy szürke magtár. Nagy- kaposon láttam ilyesfélét... Nagykapos... Egyedül állt a szürke épület a végtelenbe- futó síkság elején. Szinte szeretet ébredt bennem a magtár iránt, mert hogy az is. olyan magányos, mint én ... Ez a világ, amibe beleszülettem, másképp gondolkodik, másképp érez, másképp él, mint én. S a jövőben sem — sosem tudunk közös nevezőre jutni. Melcer Liaci fiatalabb volt nálam, de én akkor már osztályt ismételtem s így együtt jártunk. „Fajtámbeli“ volt — úri fiú! Lacit nem tartottam barátomnak — nem is szerettem! Jól emlékszem, akkor már helyzetemnél fogva is — szegény sorba jutottunk —, határozott „ellenzékbe“ kerültem az úri-polgári világgal, amely úgy-ahogy megőrizte háború előtti jólétét és rangját is. Ennek az űri világnak Kerekes doktor, a háziúr volt a megtestesítője szememben. Orvosi rangjához méltón barátkozott. Összejöveteleiket, zsúrokat rendezgetett, ahová rendszerint anyámat is meghívták zongorázni. Kerekesnek oldalra fésült ritka haja volt s filigrán termete. Mikor bejöttek a szovjet csapatok, a helybeli kommunisták kijelölték a város elitjét, hogy majd a Szovjetunióba szállítják s munkára fogják őket. Kerekes is köztük volt... Egy fegyveres civil azonban felismerte s kihúzta a sorból: — Ennek az apja ingyen gyógyította a szegénynépet! — kiáltotta felháborodva. (Hogy a hitelességen ne essen csorba, el kell még mondanom, hogy kényszermunkára nem mindig és nem mindenütt jelölték ki az — elitet. Nagykaposon például a kondást, a pásztort, a s zeg én y par as z t ot egvütt vitték a kulákkal és apámmal. Odakint orosz földön szóvá is tette a kondás: — Hogy a doktor urait ide hurcolták, azt megértem ... De engem...! Engem miért hoztak ide?) Melcer Laci rokona volt Kerekes doktornak s a zsúrokról ők sem maradtak el. Mi azonban a sovány koszton élők, csak olyan asztal-hulladék-féléhez jutottunk, s ez méginkább fokozta bennem a dacot irántuk. Az iskolában mégis Melcer Laci állt hozzám legközelebb. Pedig ő volt a csendes, rendes, jótanuló úri fiú (akit anyám példaképül állított elém).
