Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
nak Tangó következett. A végén már nekem is melegem lett. Hiába no... Az asztalnál Hanka térde pontos időközökben ért a térdemhez, közben állandóan nézett félig-hunyt pillái alól, mint a kígyó, ha a békát bűvöli. Ugyan már, kicsikém! Csak ne nézz engem békának. Komolyabb kígyók is próbálkoztak már velem, de még mindig ók buktak el. Valami olyasmi történt mindig, hogy a kiszemelt áldozat szerzett zsákmányt... Ez a helyzet, kicsi Hanka. Hát vigyázz magadra, s ne nagyon bűvöl- gess, mert magad szédülsz bele a sok nézésbe. S aki egyszer megszédül... no de hagyjuk a filozófiát. Megnéztem az órámat. Tizenegy már elmúlt. Most fel kéne állni és elköszönni. Ez volna az ésszerű cselekedet. De Hanka térde igéretteljesen jelezte pontos időközökben, hogy érdemes várni. Ittunk és táncoltunk. Végül éjfél felé felkerekedett a társaság. Fizettünk és kimentünk a májusi éjszakába. Ferkó a két nővel előre sietett. Én Hankával kissé lemaradtam. — Hol laksz? — kérdeztem. — Az állomás mellett. Jó messze. Gyalogolni nem fogok odáig, az biztos. A taxiállomás közel volt. Beültünk egy kocsiba, Hanka bemondta a címet, s azonnal hazzám bújt. Helyes kis villában lakott a lány. Kifizettem a sofőrt. Hanka kinyitotta az ajtót, s bementünk a ház előtti kertbe. A kert tele volt mindenféle bokrokkal és virágokkal. A bokrok között pad állt, de nem arra ültünk, hanem letelepedtünk a fűre. A hold a fejünk felett lógatta kiváncsi fejét. Nem sokat törődtünk vele. Az jutott eszembe, hogy a regényekben ilyenkor mindig egy jótékony felhő úszik a hold elé. Most nem úszott. Hanka azént így is nagyszerű lány. No, Lali, most mi lesz? Másztam fel a lépcsőkön: tizenkettő, fordullás, s újra tizenkettő ... Felkattintottam a villanyt. Lali s a nő az ágyban, a meglepetéstől megmerevedtek és a villanyfényben ölyan sápadtaknak látszottak, mintha napok óta sósvizen élnének, mint a fakírok. De ez a merevség nem tartott tíz másodpercig sem. A lány magára rántotta a dunyhát, hogy eltakarja a mellét. Ugyan már, kislány, gondoltam, nem kéül ekkora hűhót csapni. Csak levetkőzöm .és eloltom a villanyt. Szándékomat azonban nem hajthattam végre. — Szevasz — ocsúdott fel Lali — nem utaztál el? — Amint látod. — Mit szólsz az anyaghoz. Hallgattam. — Beszélhetsz egész nyugodtan, nem ért egy mukkot se magyarul. Jó, mi? — Ha neked jó, nekem mindegy. Rágyújtottam egy cigarettára. Lali közben valamit magyarázott a lánynak. — Azt mondtam, hogy az unokatestvérem vagy. — Csak nem akarsz bemutatni? — kérdeztem kétségbeesve. Ezt még én is nehe„zen bírom el, pedig hozzászoktam a meglepetésekhez. — Jana vagyok — nyújtotta a kezét a lány. — Pista... illetve István — mondtam én is a magamét. — Akkor szervusz István — mondta, s még hozzá tette: Remélem, nem vagy szent ? — Nem vagyok szent... Te jó ég! Mi következhet még? Már azon se csodálkoznék, ha az ágyamba bújna. Nem hiszem, hogy volt már valaha huszonöt évés ember hasonló helyzetben. Hazajövök, a szobatársam ágyában egy ismeretlen nőszemély egyszerűen bemutatkozik, le tegez és azt kérdezi, nem vagyok-e szent? — Van még cigarettád? — kérdezte Jana. — Van. — Lipa? — Az. — Nekem is ideparancsolhatsz egyet, de nem a parázsló felivel. Vége. Tovább meg se próbálok védekezni. Jöjjön, aminek jönni kel. — Te nem gyújtasz rá, Lali? — Az ördögibe, feküdj már le! — Türelem, pajtikám, türelem. Ha már ilyen kellemes perceket szereztél, engedd, hogy ki is élvezzem azokat! Jó? — Miről beszéltek? — kérdezte Jana. — Az időjárásról — feleltem. — Rólam, mi? — Nem rólad. — Lali, miiről beszéltek? Tudni akarom! Felült. Egy csöppet se szégyetlte magát. — Oltds már el azt a villanyt! — Nem oltom! Érted? Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok. Addig égetem a villanyt, ameddig jólesik. Ha nem tetszik, vidd a francba a nőt, és menj te is, mert kiszórlak innen benneteket. Mit gondolsz, bordély ez a szoba? — Ne kiabálj — szelídült meg gyorsan Lali —, még felvered az öregeket és kidobnak. — Kit érdekelnek az öregek Szeretnék néha aludni is. A saját ágyamban!
