Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Monoszlóy Dezső: Csók
ők kik alvó és megbéklyózott szájak kriptájába belopóznak ők kik szájuk úgy hegyezik mint a ceruzát de érzelmeik szerpentíne mit okosságuk grafitja fúr át megkönnyebbül és elrepül a tény hegye villog csak egyedül célszerűen és feketén ők kik a téboly peremén a csók tőkéjét kitépik gyökerestül meglékelt szüreti kádba dobnák s míg meggörbült vonalakból összepántolódnak a dongák figyelmük üres hordóként ásít a többé nem termő szőlő leve elcsorog ők kikre csak az elérhetetlenség szája mosolyog a betelt pillanat szakadékába esve az öröm szárnyát csókjukról lenyeste a kiábrándító földig zuhanás ők kiknek a csókja vermet ás ajkuk fogolyt csábító csapda szájuk egérfogólyában a rab csókok hajbakapva egymást szédülten kergetik ők kiknek a szája lepratábor s a mámor mely kivetettségük csontvázán csalán undok csápokkal bujálkodik a halál talaján ők kik a csókot úgy sorozzák mint a regrutát s míg pucéran didergőn tudatuk kongó termén fut át felmentik vagy rábólintják: bevált ők kiknek keselykék penge ajka párbajt vív s míg tart a csörte csókkal sebezve csókkal ölve mellényük plasztronját simítják veretlenül Seholsincs ördög sehányadik neje üljön a hihetetlennel bénító nászt fejemben inkább mintsem hogy el ne áruljam nektek az egyetlen élet titkotokra érdemes titkát hogy rosszul csókolódzom én is mikor számat úgy készítem e tetthez mint ők és ti de álmaimban néha az igazi csók megjelenik s fénye ügyetlen ajkaim feloldón behinti sugár cipzárát az éjbe szerte húzza múlt és jövő egyidejűsége
