Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Vaskó Popa: Versek
Vaskó Popa 1922-ben született Grebenac szerbiai faluban. 1949-ben diplomáit a belgrádi egyetem bölcsészkarán. Eddig két verskötete jelent meg: A Kora — Kéreg és a Nepočin-polje — Nyughatatlan mező. Az előbbit Branko-dijjal, az utóbbit Zmaj-díjjal jutalmazták. Verseskötetei megjelentek francia, lengyel és német nyelven. Jelenleg sajtó alatt van verseinek szlovén, cseh, román és olasz kiadása is. Ha egyetlen szóval akarnánk jellemezni Vaskó Popa költői kifejezéseinek vonásait, akkor mindenekelőtt ezt kellene mondanunk: tömörség. Ha ennek a művészetnek jelszava volna, akkor az bizonyosan ez lenne: minél kevesebb szóval. Néha az a látszat, hogy a közlés erényeivel szemben szkeptikus a költő, hogy szívesebben hallgatna. Sokszor önmagának ellenállva kevesebbet mond, mind amennyit a motívum megkövetelne. Az a feszültség azonban, amely versírásra kényszeríti, olyan erős benne, hogy úgy tetszik, önmaga ellenére költő, mert a saját érzelmei és látomásai felé sohasem fordul szkeptikusan. Legyőzve az ellenállást, a magateremtette médiummal szemben, ihletét sikeresen teszi vegytisztává, s vékony, átható sugárban a visszavonhatatlanság szuggesztív erejével fejezi ki. Költészetének föltárt értelme látszólagos her- metikussága ellenére is agresszív és mondanivalójával annyira a világba lendül, hogy szinte dobogóra kívánkozik. Költészetének gazdag szókincsével szemben megjelenik a mondattani kimértség: a költő nem alkalmazza a korszerű nyelv rugalmas szerkezeteit, mert azok az ő számára nagyon is szabadok, önkényesek, valószínűtlenek. A mondatszerkesztésben az elfogadott állandó szókapcsolatok hagyományos formuláinak híve; legyenek akár népiesek, akár utcaiak. A mondat elemeinek elhelyezésével, néha egy igealakícal a sorok már körvonalazzák mondanivalójukat, és eredendő verbális hangulatokat idéznek, amelyek a talány cezúrájában, az átok metrikájában, a népi siratóénekek lezártságában, a káromlások dühödt villanásaiban testesülnek meg. Vaskó Popa gondolati költő, aki alapvető fogalmakba gondolkodik, a világgal való örökösen elsődleges találkozás légkörében, amely világ mindig teljes profiljaival talál rá. Költői képe, amely külső jegyében néha talán díszre emlékeztet, valójában sohasem hagyja el magát a szóbanforgó megismerés tengelyét. Vaskó Popa nemcsak költői tapasztalata egészében, hanem a különálló metaforákban is túlhaladja a lírai formulák megkötöttségét. Ha föltesszük a kérdést, melyik történelmi kaland része lesz ez a költészet, a helyes felelet valószínűleg így hangzana: olyasvalaminek a keresése ez, ami korunk eposza lehetne. A költészet jövő fejlődése megmutatja majd, hogy lehetséges-e ismét a klasszikus értelemben vett eposz, hogy a Romlás virágai után meglehet-e írni még egy Isteni színjátékot. Meggyőződésünk szerint a klasszikus eposzt nem lehet felújítani, ellenben a költészet mégis arra törekszik, hogy nagy formátumú architektonikus alapot találjon, amely ha felépítésében nem is lesz azonos az eposszal, de analog lesz vele. Vaskó Popa ciklikusan szervezett költészetével hatalmas lépést tett a nagyformátumok felé, nem térve vissza a klasszicisztikus felfogásokhoz. Ezek a ciklusok nemcsak egy cím alá gyűjtött versek; költészete az első pillanattól kezdve azt a ciklikus megoldást tartja szem előtt, amely átfogja, lezárja és kimeríti témáját. A költői anyag ciklusokba való szervezésével Popa sikeresen túlnőtte az egyes versek individualitását: minden vers jellemzője függő viszonyba került az előtte levő és az utána következő verssel. Már alkotás közben egy-egy vers valamely egész részeként fogamzik. A költő annyira ragaszkodik a ciklikus felépítéshez, hogy a költészetének egyik legfontosabb jellemzőjévé vált. Következetesebben vezette ezt végig, mint akárhány korabeli költő, s az így új értékké, a költészet fejlődésének új eredményévé vált. Ezért teljesen érthető, hogy e költészet tartalmi telítettsége csupán ciklusaiban — melyek néha felfűzött gyöngyökre hasonlítanak,
