Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Fábry Zoltán: József Attila születésének 60. évfordulójára

szlovák fordítója, Ján Smrek — emeli itt a nincsen apám se anyám árvaságát hatványozottsággá, halhatatlansággá. Része, részese, mint földje és népe: Szlovákia. József Attila sose járt tájunkon, de emlékek, emlékezések százai mégis idekötözik. Annak idején a pozsonyi Gummon-gyári munkás jobban ismerte verseit, mint Pesten kívüli magyar sorstársai, a prágai diák szépszó- mértéket felszabadultan tanulta, és amikor meghalt, a Szép Szó emlékszámában a kérdésre — kik siratták? — a feleletben újra ott voltak a pozsonyi gummongyári munkások és a prágai magyar diákok.

Böjti szél zúgatja a stószi fenyveseket, melyek 1937 végén gyógyírként a költőt várták, de — mint Győry Dezső ír.ta — „fenyőgally lett az erdőből. A meghajszolt lélek egy utolsó nagy robaj és zakatolás után bemenekült abba a csöndbe és nyugalomba, amely még a stószi fenyveseknél is nagyobb". Hallgatom a szél zúgását: óriás zúg. József Attila világlélegző élő lelke. A már mindenütt jelenvaló. Párizsban éppúgy, mint Rómában, Berlinben, Prágában és Moszkvában, Keleten és Nyugaton, Délen vagy Északon, de Pozsonyban — csakúgy mint régen — fiatalok gondolnak rá, új és új nemzedékek: magyar főiskolások a „József Attila Ifjúsági Klub“-ba tömörülnek. Most járt itt Stószon egy közülük. Üzenetet hozott és üzenetet kért. Boldogan üzenem: óriást fogadtak maguk közé. Óriást, akinek tejfoggal kellett kőbe harapnia. Gyerekemberséget vállaltak, az Ady-meglátta hatványozott- ságot: tisztaságot. József Attila óriásvolta a legközvetlenebb elkötelezettséget jelenti. Öleljétek magatokhoz, magatokba! Tiszta szívvel... El ne engedjétek! Milyen közel van!

Ján Želibský: Falu szélén, 1961