Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)
nagy rózsaszínű töke csoportosulását — a „Mistaken Wall-Street-ét, amely téved, nincs tisztában önmagával, nem tudja, mi szolgálja a javáit — D. P.). A kisebbségi csoportokat, mivel ők jelentik a kisebbik rosszat, mint a szakszervezetek, a négerek és a fajgyűlölő csoportok, nem is kell említenie .. Poucher később sok ilyen utasítást közölt. Nem utasítják vissza egy tapasztalt kéz segítségét: Hunt úr nem csupán kommentátor, hanem író is. Alpaca című regényét ugyan minden dallasi és környező kiadóvállalat visz- .szau'tasította, úgy hogy Hunt végül kénytelen volt maga magán segíteni: a regényt a H. L. Hunt Publishing Co. adna ki, és olyan vállalat nyomta, amely egyébként csak telefonkönyveket ad ki. A könyv mindazonáltal figyelmet érdemel. Egyrészt a szerelemről, másrészt az emberiség szebb jövőjéről szól. Hunt utópiájának hőse, Juan Aohala, egy eszményi állam kialakítására törekszik, amelynek alkotmánya erre a két alapelvre épülne: 1. Hogy az „ingatag“ tömegeken ne lehessen úrrá a demagógia, a politikát minden vitából kirekesztik a televízióban és a rádióban, valamint a gyűlésekről is, ha azokon több mint 200 ember vesz részt. 2. Egy-egy polgárnak nem egy szavazata lesz, hanem annyi, amennyi megfelel az általa fizetett adó nagyságának: tehát minél gazdagabb valaki, annál több választási szavazattal rendelkezik. „Ez a fajta láthatatlan kormány,“ közölte Dallasból 1964. január 28-án Jack Langguth, a New York Times című lap tudósítója, „már 1937 óta létezik a szerző városában. Neve: Dallasi Polgárok Tanácsa“. „Engedjék meg, hogy megköszönjem az esküdtszéknek az ítéletet, amely a bizottság győzelmével egyenlő. Nem bíráskodás volt ez, hanem baklövés. A dallasi oligarchia nyilvános vágóhídra hajította Rubyt — ezt a szót egész tudatosan használom — hogy megtisztítsa városát a szégyentől.“ így kommentálta Belli a bírósági eljárást, annak lefolyását és eredményét. Néhány szempontból nem csodálkozhatunk ezen a felháborodott hangon: a texasi igazságszolgáltatásnak valóban megvannak a maga különlegességei. Az esküdtszékben nem volt egyetlen néger, egyetlen zsidó, egyetlen katolikus hívő, egyetlen spanyol ajkú texasi polgár: valamennyi esküdt, valamennyi esküdt nő fehér bőrű volt, valamennyien vagy csaknem valamennyien angolszász (vagy legalább francia) eredetű családból származtak, kivétel nélkül mindnyájan protestánsok voltak, még pontosabban baptisták, akikről Amerikában gyakran mondogatják, hogy már felekezeti meggyőződésüknél fogva is különösen türelmetlenek és szűkkeblűek. A Polgárok Tanácsa, amellyel már megismerkedtünk, beosztotta Joe Brown bíró mellé „sajtóattaséul“ a Tanács egyik tagját, Sam Bloom-ot, aki egykor újságíró volt, és most egy nagy reklámiroda igazga- gatója. (New York Times 1964. január 28. és Time, 1964. február 21.) Szokatlan ez a nagy figyelem a bírákkal szemben, kivételt talán Dallas képez. Bellinek, az ügyvédnek, aki többnyire Amerika nyugati és északkeleti részein működött, nehéz lenne kibeszélni a fejéből, hogy a Polgárok Tanácsa, amely valóban Dallas oligarchiáját képviseli, és valóban autokratikusan uralja a várost, befolyásolni akarta a törvényszéki eljárást városa jóhírének érdekében a vádlott kárára. Különben is: hogy Dallas valamilyen módon rehabilitálni akarja magát, az a napnál világosabb. Halálra ítélték: az az ember érzése, hogy nem is végződhetett volna rosszabbul az ügy. De Belli, ez a nagyon-nagyon tapasztalt ügyvéd — mi több, a Saturday Evening Post című amerikai hetilap azt írta róla, hogy ő „a jelenkor legsikeresebb, legkéte- sebb és legragyogóbb jogi védője“ — túlontúl jól ismeri az amerikai igazságszolgáltatást semhogy bedőljön ilyen elsietett, kiváltképpen laikus benyomásnak. Ügyfelének úgyszólván végtelen sok fellebbezési lehetősége van; olyan emberként kerül bele a további eljárásokba, aki ugyan bűntényt követett el, de úgyszólván istenfélő célzattal, és a legrosszabb esetben is egy sor enyhítő körülmény között; s ezek a körülmények annál nagyobb súllyal esnek majd a latba, minél inkább távolodik a tett napja és az undor, amit az emberekből kiváltott. Az ítélet 7.
