Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)

társaság fölött, ame’y Minneapolisból négy bankot és biztosító társaságot irányított. (Ma nyolc társaságot ellenőriz, és ezek tényleges vagyona meghaladja a 3 milliárd dollárt.) Young 1953-ban eladta az I. D. S. társaság részvényeinek egy részét a dallasi Murchiso- néknak; 1954-ben ifjabb Clinit Murchison tagja lett az igazgató tanácsnak; 1955-ben megszerezték Murchisonék az I. D. S. fölött a „mun- kaellenőrzést“.

Eközben, valamikor a negyvenes évek végén

— olvashatjuk Viktor Perlő haladó amerikai közgazdásznál — megvette a Chesapeake Ohio Railroad vasúti konszert, ami akkor Eaton és Young kezén volt és a New York Central Railroad részvényeinek ellenőrző többségét, amely az Egyesült Államok második legnagyobb vasúti hálózatát birtokolja (tényleges vagyona; több mint 2 milliárd dollár) és mindaddig a Wall-Street tőkéseihez tartozott (a Fortune szerint a Vanderbiltekhez, de „The Empire of High Finance“ című könyvében Perlő azt állítja, hogy Morganéké és Rocke- felleréké volt). A New York-i tőkés csoportok azonban nem adták meg egykönnyen magukat. Megvádolták Youngot, hogy felvásárolja a vasúti társaságokat, hogy monopólhely- zetbe jusson és kizárja a konkurrenciát. Erre a központi hivatalok, amelyekhez természetesen sokkal közelebb álltak a New York-i konszernek, mint a provinciális clevelandi vagy texasi tőke, a trösztök szervezését tiltó törvény alapján (csodák csodája, az Egyesült Államokban létezik ilyen törvény, sőt, néha alkalmazzák is) kimondták, hogy Young a felvásárolt 800 000 részvénnyel nem rendelkezhet. „Hogy a monopolizálásnak elejét vegyék“, az összes részvényt egy „semleges“ bankban helyezték el. Továbbra is Young tulajdonában voltak, de mivel „nem tartotta őket kézben“, nem volt szavazati joga a részvényesek közgyűlésén és nem buktathatta meg az akkori igazgató tanácsot, amit megelőző időszakban a New York-i csoportok választottak meg. Röviden: voltak ugyan részvényei, de nem volt övé a vasút.

Ilyen körülmények között eladta Young 1954-ben az egész rész vény köteget 20 millióért idősebb Clint Murchisonnek és barátjának, Sid Richardsonnek. Nekik nem volt vasútjuk — nem vádolhatták meg tehát őket azzal, hogy meg akarják szerezni a monopóliumot — megszerezték a szavazati jogot a részvényesek közgyűlésén — és beválasztották Young képviselőjét az igazgató tanácsba. Amikor ez a bonyolult hadjárat véget ért, Young mind a 800 000 részvényt visszavásárolta Murchisontól és Richardsontól, és ezzel ő lett a New York Central ura.

Young taktikája egyszerű volt: aránylag csekély összegért megvett egy részvényköte- get, amely nem volt ugyan nagy, de elég volt ahhoz, hogy tulajdonosa megszerezze általa a részvényesek közgyűlésén a többséget; ezután a saját embereit ültette be az igazgató tanácsba, és megszerezte az ellenőrzésit a vállalat fölött, amelynek tényleges vagyona többnyire sokszorosan nagyobb volt, mint az összeg, amit ő a részvényekért fizetett. Ilyen eljárásra természetesen nem kerülhet sor, ha a közgyűlésen minden részvénytulajdonos megjelenne — csakhogy ez soha meg nem történik. Itt egy különös arány van érvényben: minél nagyobb a részvénytulajdonosok száma, annál kevesebb részvény kell ahhoz, hogy hatalmába kerítse a társaságot. Minél több kis befektető vesz részt a vállalat pénzelésében, annál kevesebb részvény biztosítja néhány nagy részvénytulajdonosnak a biztos ellenőrzést fölöttük. A „népi kapitalizmusnak“ ezt a paradox tételét különösen jól megvilágítja az American Telephone and Telegraphban uralkodó helyzet — ez különben a legnagyobb amerikai társaság. 1954-ig összesen 48 millió részvényt adott ki, s ezek 1,5 millió részvényes között oszlottak meg. A részvényesek többsége csupán néhány részvénnyel bír, és a közgyűlésre természetesen nem megy el — nem is szólva arról, hogy 1,5 millió ember aligha tudna bárhol is gyűlésezni egyszerre. Ezért elegendő Morganéknak és Rockefelleréknek, ha a részvények 1,2 százalékával rendelkeznek ahhoz, hogy biztonságosan ellenőrizzék az egész óriási konszernt). De ennek az expanzió fajtának is megvannak a maga határai: megtörténhet, hogy a kis részvényesek meggyőzik az állami hivatalokat vagy a bíróságokat, hogy valamelyik ügylet során megkárosodtak. De egy ilyen eljárás olyan bonyolult és költséges, hogy valamilyen nagyobb tőkés csoportosulásnak kell mögötte állnia — s így a „kicsinyek“ rendszerint megint csak eszközül szolgálnak a nagyok harcában.

Young is egy ilyen manőverezés tárgya lett. Ahogy ő megszerezte az ellenőrzést a New York Central Railroad fölött a két előretolt texasi olajmágnás Murchison és Richardson segítségével — folytatja a Fortune — egy Randolph Phillips nevű ember olyan sikeresen manipulált a kis részvényesek szavazataival, hogy kérésükre (azaz az ő kérésére) az amerikai hivatalok blokkolták az Alleghany Corporation 400 000 részvényét, amely az egész Young-konszem központi részét képezi. Ez a harc négy éven át tartott.

Két nappal azelőtt, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az ő javára döntötte el a pert, bement Robert R. Young nagy Palm