Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Egy kétszer olvasott könyv tanulságai (Alfonz Bednár: Kőkalitka)

voltak, jóknak maradtak, rosszaknak ítéltettek, rosszak is voltak. Bednár figurái azonban hétköznapi emberek, akik élnek, fejlődnek, változnak, s így az ilyen időbeli szembesítés számukra szükséges és sok mindenre figyelmeztet. Szinte egy olyan novellahőssel sem találkozunk, aki mindig egyformán beszélne. Vitatkoznak önmagukkal és másokai, s ha itt- ott fel is bukkan egy-egy előregyártott vagy készenvett jelszó, ezek is nagyobbára szétfosz- lanak az élet változó körülményei s a fejlődő jellemek szorítása alatt. Ez alól talán csak a német katonák ábrázolása kivétel, bár itt az ellenség homogén felsorakoztatásában az uniformisok egyhangúságából ki-ki lép egy-egy beöltöztetett ember, s a szlovák irodalomban talán először nála találkozunk rokonszenvesnek ábrázolt német katonával a partizánok által ártatlanul kivégzett Kalkbrenner-rel. Később ilyennel Mňačko Engelchen-ében már tiszti parolival is szembenézhetünk, az elsőség érdeme azonban Bednáré. S még valami, hogy a mindentudás determináltsága egyik írását sem teszi valószínűtlenné. Partizánjai jót, rosszat egyformán elkövetnek, néha félelemből, néha parancsból, néha meggyőződésből s gyakran a véletlen körülmények hatására. Kalkhrenner életben maradna, ha Porubský nem látja meg a Süketvágásban a halott gyereket .. . akinek még a cucli is a szájában volt, Mihál Viktort is agyonverné puskatussal Zavarský Péter, ha időben meg nem érkezik Bakala.

Az az irodalom, melyet a mindent tudás determinált, a véletlenséget is száműzte. Mit is kezdhetett volna vele? Csak zavarta volna jelszavakat gyártó tévedhetetlenségi komplexumában. Bednár ezt a véletlenséget visszahelyezte a maga helyére, oda ahol mindig is szerepet játszott, az életet tükröző irodalomba.

De ez még mindig inkább csak az írói morál területe. írói minőséggé, művészetté csak akkor és csak ott válik, ahol a pontos szerkesztés, a stílus és tartalom eggyéolvadása emocionális hatást sugároz.

Bednár kétséget kizáróan ezzel az adottsággal is rendelkezik, de ez a hatás már nem mindig maradéktalan, néhol bizonyos vonta- tottság és monotonság jellemzi stílusát és szerkesztési rendszerét. Ezt részint a már előbb említett idősíkok következetes minden novellában előfordulása eredményezi, részint bizonyos hangulatfestő vezérszólamok ismételt megszólaltatása, amely ihelyemkint erős emocionális hatást ébreszt, de valamennyi írás szerkezeti hídjául már nem fogadjuk el egyformán szívesem.

Amíg például a Bölcső című novellában, a már csak nappali és éjszakai akciókat kedvelő Obrnann Oberscharführerjének ütemesen fel- csattanó parancsára: „ringatni“ — meggyőzőnek és művészinek érezzük a bölcső monotón kopogását s a szinte rárímelő „Lieskov, a hegyaljai falu sötét és csendes volt“ némaságát, amely így együtt balladai hangvételt kölcsönöz, s az Őrák és percekben is az idő múlását kattogó percek mellett helyes és feszültséget teremtő párhuzamnak tekintjük ,,a csendesen kopog a szekér“-t, — az Idegenekben az ismételt fecskecsipogás itt-ott már banális ellenpártként hat a meggyalázott templom borzalmával szemben. Helyenkint a mindig ide-oda pattogó idősík is fáraszt, s az Idegenekben 'túl nagy kitérőkkel érkezünk az érdekes és fel nem oldott szimbolikus jelentőségű konklúzióhoz, hogy a vérbeli rokonok halála után éppen három idegen ember próbálja közös fedél alatt folytatni az életet.

Fel nem oldást említettem s nem véletlenül. A mindent megoldás írói akarnoksága, ugyanis hiányzik (és szerencsére) Bednár többi írásából is. Novellái sohasem futnak valami végső cél mindent leállító végállomása felé, az élet megy tovább, a megoldás bármilyen formában az olvasó képzeletében, az olvasó képzeletével együttmunkálkodóan a jövő idősíkjában helyezkedik el.

Persze, hogy ez így van, magukból a Bednár hősök jelleméből következik. Az ő jó-rossz, rossz-jó embereiről nem is lehet mindent előre tudni, annál kevésbé, hiszen gyakran maguk se tudják, mit fognak cselekedni. A zsidókat rejtegető Letanovsky-,nak például, amikor eszébe jut, hogy mi ér többet, az ő élete-e vagy a négy Schnitzer élete, így tűnődik: „Biztosan elárulja valaki. Mit tesznek a gárdisták? Eltűnnek, mert a németek legszívesebben kikergetnék őket a hegyek közé, a partizánok ellen. De hisz nemcsak róla van szó. Egész családjáról. Mennybéli úristen! Mi az a németeknek legyilkolni egy-két családot

— akár tíz családot? Az egész falut? Hány falut kiirtottak már! Az ő élete? A négy Schnitzeré — a családjáé, sok családé, Markáé, egész Závodé... Miért is tette? Miért engedett a diák fia rábeszélésének, hogy fogadja be a házába Schitzeréket? Mert... mert Schitzeréket már régen ismeri, ismerte az öreget is... és egyik ember segítsen a másikon. Miért szakadt mindez a világra? A férfiakra gondolt, akik Závodból a partizánokhoz mentek. Tudott róluk. Bernadič súgta meg. Schitzerék zsidók — mindig csaltak, loptak, rondák voltak, piszkosak, ha magafajta becsületes ember tisztára nem takarította őket... Letanovskýban harag ébredt ellenük, mert már