Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Gály Iván: Dávid Teréz: Kísértetek múzeuma
Dávid Teréz: Kísértetek múzeuma figyelő Dávid Teréz, az ismeretlenség homályából néhány évvel ezelőtt meglepetésszerűen kibukkanó és több színpadi alkotásával megérdemelt figyelmet keltő drámaíró jelentkezik első prózai kötetével. Huszonegy rövidebb lélekzetű írást foglal magába, s bár nem egyet már olvastunk közülük a lapok hasábjain, érdeklődéssel vesszük kezünkbe, mert ismerve a szerző tehetségét, mindig újat, többet várunk tőle. A harcos antifasizmus és az igaz emberség gondolati íve foglalja keretbe a huszonegy írást. A történetek egy fékevesztett sötét világba nyújtanak 'betekintést az üldözöttek, a megkínzottak, az emberi méltóságuktól is megfosztottak szemszögéből. Minden cím mögött — még a kevésbé sikerült írásokban is, amelyekben a cselekmény hitelét nem hatványozza a művészi átszűrés — felfedezzük nemcsak a drámai magot, hanem az életszerűséget és a szerző haladást pártoló szilárd alapállását is. Monotematikai könyv ez, a fasizmus áldozatairól szól és inkább így, közvetve kísérli meg az embertelenség pellengérre állítását. Olyan élményanyagot tartalmaz, amelyet az írónak ki kell magából kiabálnia, mert különben nem teheti meg a következő lépést, amely a mába, a ma problémáihoz vezet. S beszélni ezekről a nem is olyan régen volt dolgokról sajnos ma sem idejét múlt tett. Ezért tartom feleslegesnek a könyv zárórészét, amelyben Dávid Teréz szinte mentegetődzik, hogy megírta történeteit, magyarázza azt, amit értelmes olvasónak magyarázni nem kell. Mégis van valami, amire ugyan általánosítva, de a mű közvetlen hatására levont következtetésként, fel szeretném hívni a figyelmet. Irodalmunk összképére, és benne a fasizmus témájának arányaira gondolva néhány kérdője! merült fel bennem már régen. Ügy hiszem, nem írtunk eddig eleget a fasizmus terror- uralmának éveiről, térképén még sok a fehér folt. S nem lenne itt is sajátos tennivalónk, hiszen csak mi írhatjuk meg a leghitelesebben például a „felvidéki“ Horthy-megszállás irodalmi vetületét, krónikáját, amelyből az új nemzedékek okulást meríthetnének. Ezzel szemben a faji üldözésről számos mű jelent meg és ez akaratlanul megbontotta az egyensúlyt, kiigazításra szoruló aránytalanságokat idézett elő. A fasizmus uralmának egyik leggyászosabb fejezetéről ugyan írni kell, állandó feszültségben tartva az emberi lelkiismeretet, de nem lehet ugyanakkor hallgatni arról, hogy a fasizmusnak, amely egyet jelentett a második világháborúval, nem hat, hanem hatvan millió áldozata volt. Persze végzetes tévedés lenne, ha az irodalmunkban bekövetkezett ilyen eltolódásért azokat bírálnánk, akiket helyzetük és élményanyaguk determinál ilyen szűkítésre. Fel kell mérnünk alkotó erőinket, mozgósítva mindazokat, akik művészi szinten kiegészíthetnék a képet. Félreértés ne essék, Dávid Teréz könyve memento, amilyenre szükség van. Ő maga „Kacag a nézőtér“ című írásában, amely kimondottan publicisztikai jellegű, rátapint egy olyan jelenségre, amelyre mi is nem egyszer felfigyeltünk. Nevet a nézőtér egy része, amikor a. színházban vagy a moziban a legdrámaibb jelenetek peregnek le a szemem előtt, s a legmegrázóbb tragikumot tolmácsolja a szerző. S bár Dávid Teréz következtetését, „az elmúlt sötét idők tanulságait csak az vonta le, aki e sötét múltban valamiképp maga is szenvedett, míg a másik tábor komédiának látja, ami valóban tragédia volt, és derül rajta..." — nem tudom elfogadni, hiszen ennek a meg nem értésnek vannak más, összetettebb indítékai is — ez mégis arra mutat: baj van a kréta körül. Dávid Teréz az értetlenséget veszi célba. Kár, hogy fegyvereit nem válogatja meg eléggé. A kötetben — szerintem zavaróan — keverednek a .különféle műfajok. Megtaláljuk itt a riportkísérletet éppúgy, mint a publicisztikai elmefuttatást és a glosszát. Mindig olyankor, amikor az élményanyag realitása magával sodorja és azt nem tudja feloldani a kimondottan irodalmi műfajokban. Ilyen például a kötetet indító „Kísértetek múzeuma“ című írásnak főleg az első része, amelyben a riporter hangját üti meg, hogy később egy merész fordulattal önvallomássá táguljon, éppen úgy, mint a kötetet záró rész. Kizárólagosan publicisztika a „Birodalmi megbízott úr", az „Igaz történet", a „Kacag a nézőtér" és a „Néni Némec jako Némec“ is. Nem volnék újságíró, ha önmagában és eleve tiltakoznék az Ilyen műfajok ellen. Hozzáteszem azt is, hogy az említett írások nagyobb része jó tollal íródott, leköti a figyelmet, gondolatokat és érzéseket kelt. Viszont a \téma egységessége ez esetben műfaji egységet is igényelt. Ez pedig a novella, az elbeszélés. Ezért örvendetes, hogy a kötetben túlsúlyban vannak az ily jellegű törekvések. Nem tartom véletlennek azt sem, hogy éppen itt adja a szerző viszonylag a legtöbbet. Nemcsak arról van szó, hogy irodalmunkban a novella még mindig a Hamupipőke szerepét játssza, egy- egy sikerültebb próbálkozással csak sátoros
