Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Dávid Teréz: Kádervallomás (regényrészlet)
môr családom a közös határon. Én pedig álltam, álltam a lepecsételt lakás előtt, érvényes állampolgársági bizonyítványommal a táskámban, férj nélkül, apa, anya nélkül, haza nélkül... Elhatároztam, követem őket. Úgy sem izgatott többé a Piroska üzletéért vállalt felelősség. Még éppen idejében mentem át, hogy anyámat utolsó útjára elkísérjem. Anyámat, aki meghűlt és meghalt az új határon szerzett tapasztalataiba. Apám vigasztalan volt. Ügy összeszoktak ők ketten, mint harang a nyelvével, imádság az ámennel. Ketten együtt tettek ki egy egészet. No, de mindez nem is tartozik ide. Ide az tartozik, hogy azután rövid ideig a Blau Piri testvérbátyjánál (aki nevét később az időknek megfelelően Bradáčra módosította) — voltam bejelentve. Az egyszerűség kedvéért engem is Blau Piroskának hívtak akkoriban, mert volt talán még férjem valahol, de ismét nem volt érvényes állampolgársági tanúsítványom. Mégcsak érvényes illetőségi bizonylattal sem rendelkeztem. Idegen voltam megint egy országban, amelynek nemzetiségemnél fogva méltán polgára lehettem volna. Szerencsémre — vagy inkább szerencsétlenségemre — Piri egy barátnőjénél kötött ki Erzsébeten, mert nem bírta idegekkel Irént. Őszintén szólva, én sem. De én kénytelen-kelletlen engedtem a Hugó kérésének, aki gyerekkori játszótársam volt és szintén a közös határról került családjával a magyar fővárosba. — Gyere hozzánk, Toncsika — mondta Hugó — a gyerek miatt... — Piri nem szereti a gyerekedet? — kérdeztem. — Pirinek rosszak az idegei. — Azt hiszed, az én idegeim vasból vannak? — Te más vagy, Toncsika! Te szívós vagy, mint az élet... Döbbenten meredtem rá. Néztem, néztem Hugót, volt játszótársamat, az udvarukban lakó „sírköves“ fiát, mintha akkor láttam volna először. Pedig de sokat bújócskáztunk együtt valaha az udvaron, rendeltetésükre várakozó síremlékek között, melyekre később tökéletes formaérzékkel leomló fűzfalombokat vésett Hugó és még igényes anyám elismerését is kiérdemelte, amint hibátlan kacskaringóival kőtáblába jegyezte „Jézus Nazarémus Rex Judeorum...“ Vissza-visszanézegetve nem tagadhatom le, hogy akkoriban, mint egy három évig, mintha nem is léteztem volna. Három teljes esztendő kiesett bejelentett életemből. Létezett helyettem Timkó Anna, aki tán nem is élt soha. Tóth Etelka, aki már régen meghalt. Létezett Blau Piroska két példányban. De Takács Mária Antónia nem létezett sehol sem. Se csévél, se č-vel, se céhá-val. Sehogy. Egyszerűen mintha kiléptem volna a társadalom korlátai közül. Utólag beismerem, hogy ezzel megkárosítottam az általános érvényű személyi nyilvántartást. De kárpótoltam később búsásan, amikor egyszerre két helyen is jelentkeztem. 1945 nyarán kezdődött a dupla bejelentővel járó kalvária, amikor ismét honleánnyá minősültem. Ügy jártam-keltem városomban, a megtalált utcákon, a viszontlátott kirakatok között, mint aki helyét keresi a világban, de nem leli. Nem is úgy. Inkább, mint valaki, akit mély vízből húztak ki, — nem is olyan régen, aki még prüszköl előbbi helyzetétől, de már felméri valóságos értékével a megmenekülést is. A húsz esztendőn át elhanyagolt fonetika is közelebb került szívemhez. Szerettem volna magamhoz ölelni minden élőt. Amíg Pouškáiék ki nem oktattak a valóságról, addig még a reménységgel is hajlandó voltam megelégedni, meg azzal, hogy aki kevesebb nyelvet ért, az kevesebb emberi gonoszságnak jut a nyomára. Elmélyedtem gondolataimban, hogy mire Pista megjön, épp oly okos legyek, amilyen buta voltam, amikor elment. Reméltem, sok fejtörés között rátalálok arra a szép szóra is, amivel búcsúnk alkalmával adósa maradtam, de amit üdvözlésnél annál jobban szándékoztam kihangsúlyozni. így tervezgettem. Nevetségesnek tűnik talán, de az az igazság fele, hoqy nem csakis az életkimérte pofonok billentették végül is a Bradáč Hugó javára a mérleget. Hívott, én mentem. Mert Hugónak akkor már összkomfortja volt a Répa utca 18 szám alatt. így van bizony. Csekélységek döntik el gyakran az ember fontos dolgait is. Eként törlesztettem tehát a közrend javára elsikkasztott és be nem jelentet három esztendőmből mégis csak kettőt, a harmadikkal a mai napig is adósa vagyok... Apám neve: Takács Jenő. Takács — (cé- hával vagy anélkül, az most már mindegy). Apám születési bizonyítványa nincsen birtokomban. Ezek szerint lehet, tán nem is élt... vaqy ha mégis, fölöslegesen élt, ami alább ki is tudódik.
