Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - Dobos László: Haldoklik a mese
A századforduló középületei, kaszárnyái, színházai, utcákat alkotó tömbházai, földbirtokos-palotái ikertestvérként hasonlítanak egymásra Becsben, Budán, Pozsonyban, Brünnben. Még csak Szarajevóban is felhúzták a hatalom kormányzósági épületét. E kor hatása és nyoma Bukarestben megkopik, mintha itt húzták volna meg a határt, a Monarchia építészeti uniformisa a román és olasz architektúra között. Minden város a szebbik arcát menti és őrzi. Nyomornegyedeitől, megalázó szégyenfoltjaitól szabadulni kíván. Bukarestnek is volt nyomornegyede; hiába keresem a néhai nagypiacok környékén. Mutatóba még maradt valami. .. — Már ez sem az, ami volt — mondja kísérőm. — A nyomor „romantikája“ is eltűnt. A kiskocsmák, a prostituáltak, a kerítőnők. Itt éjszaka is nappal volt, a törökfedelű házakban. A néhai bojárpaloták ámuiatosak. A bejáratok, a lépcsőik, a teraszok oszlopsoros kiképzése maradandó, nemes szépség. ízlés, mértéktartás; kívül kissé olaszos, belül franciás elrendezés. Keresem a sztálini korszak monumentális épülettömbjeit. Egyáltalán vagy csak elvétve, ha látni. — Nincs — mondja kísérőm. — Szebbeket építettek? — Kihagyták ezt a kort, „szerencsére“ nem volt rá pénz. Annál többet építenek most. Sokat és szépet. A bojárpaloták mértéktartó, nemes ízlése itt folytatódik. A hatalmas lakóházak sík falfelületeit, ahol csak lehet, megtörik, ékesítik, színesítik. Ahol lehet, bontják és keresik a harmóniát. A román architektúrára érzékeny nép. Az európai nagyvárosok uniformist öltenek, az új lakónegyedek mindenütt egyformák. Úgy érzem, Bukarest kivétel lesz. Ez a város önmaga arcát keresi, önmagára kíván hasonlítani. Látszólag ez építészeti törekvés, de többről van szó. A román viszonyok, a sajátos nemzeti létfeltételek hangsúlyozása domináló motívum. Demostene Botez-zel, a Viata Rumineascu irodalmi lap főszerkesztőjével beszélgetek. — A Csehszlovákiai írószövetség közös irodalmi lap kiadását szorgalmazza ... — Hallottam — egészíti ki. — Az irodalmi integráció a népek közeledését is munkálná — magyarázom. — Elhamarkodott lépés lenne — mondja. — Jelenleg a nemzeti irodalmak fejlesztésén van a hangsúly. Ezt kell szorgalmaznunk. A román irodalom ügyeit elsősorban itthon kell tisztáznunk. Eddig jutunk. Már csak ismételjük, variáljuk az előbb mondottakat. Jó lenne türelmesen megkeresni az eltérő véleményeik indítékait. Nincs rá idő. A tengerhez utazunk. Meleget őrző kabátok alatt gubbasztunk. Fázós októberi reggel ügyeli a bujkáló meleg nyomát. Szerelvényünk most tolat az indító vágányra. Folyton csak erre a szóra gondolok: tenger. Gyermeki örömmé lágyul bennem a feszültség. Mondom, ismétlem magamban, nem is tudom hányszor, tenger. Szeretném, ha kirándulónak néznének. Senki sem ügyel ránk. Fázós sirályok vagyunk. Nem is lehet kétszer egymás után egyformán kiejteni: Tenger! Mondjuk románul, angolul, németül, lengyelül és végül szlovákul: More. Utitársam játszik a szavakkal: lamére — l’amour: tenger — szerelem. Szóhangzások érdekes egyezése. Tenger, szerelem. Nekem most minden szó a tengert jelenti. A szerelem is tenger. Szerelem nélküli semmi sincs. Tenger. Robog a vonat. Piros arcú moldvai legényekkel utazunk. Vígak, bőbeszédűek. Mindenkinek újságolják, hogy már kiforrott Moldvában az idei bor. Hívnak, tartsunk velük borkóstolóba. A tenger nagyobb csábító. Feszültség nő bennem, erősödik mint a tengeri dagály. Figyelném a beszéd zsongását; egyre messzebbről hullanak a szavak. Akárhová kötjük a szót, eltörik a beszéd, s másfelé fordul. Utitársam Svejket ébresztgeti, oda ülteti közénk harmadiknak, mesélne, hadd teljék az idő:
