Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol
mersze. Vagy az is meg lehet, hogy szesz nélkül is kezet emelne vörösképű királya ellen, aki felfalja a fele kölest, széthordatja az osztagot. — Búzát, árpát engedsz csak ültetni a faluban. Patkány! Tavasszal kiszántattad a hüvelyest, amit bevetettünk — és újra ütni készül. Dühre torzult, vicsorító arcok merednek a basileosra mindenünnen. A forradalmárok megvetik a lábukat. Váll váll mellett. Egyetlenegy óriástestként dübörögni és száguldani készek. Vér futja alá a szemüket, bőgnek, mint amikor a csorda gázolni, taposni akar. Az alkony is megáll a rémületében. Nemsokára lezuhan isten ökle. Egy sas nyilai a magasba, a szikla hasadékából, az őrál- lásáról akarja szemlélni a történteket. Látja, hogy a pisidiai nehézgyalogság rettenetes tömören, falanxba fejlődve, karddal, vérttel, pajzzsal, acélpikkelybe öltözve oldalról idekúszott. A hangoskodók közé rontanak. Lendül a megtámadottak furkósbotja, mál- lik a zsoldosok csontja is, de éppenolyan szünetlen a vágás, kardcsapás, lándzsabökés is. A lázadók sorai meglazulnak. Néhá- nyan visszavonulásra szánják magukat, de azokat kilikiai lovasok veszik üldözőbe és lóhátról kaszabolják az áldozatot. A menekülésben egymást nyomják agyon a hit- sorsosok: irtózatos a tolongás a kapuk felé, a túlvilág dacára mindenki élni akar. Az emberek előzik egymást, megneheződik a futás és jaj azoknak, akik megbuknak és elesnek. Holtra tiporják őket. A rombolás színjátékát összefont karral nézi Alexander. Ügy érzi, ő az isten, aki teremt és temet. Ő a nyűhetetlen, foghatatlan és gránitkemény sors, izmának lendületére mozognak tán még a mérhetetlen csillagok is. Elégedett. Az alkony kékhomályú ködlésébe burkolóznak a menekülők százai. Összefolynak az árnyak, a támadók és felkelők. Nem sikerült a népet Bezetha peremére szorítani, mint ahogy a pisidiai farkas tervezte. A menekülők a templomkapuk felé húznak, az ember testek valóságos hidat képeznek, ott a fejeken és vállakon akár járni lehetne. Nem lehet lélegzeni a sűrűségben, nincs gombostűnyi hely. Valaki síró gyereket tart a magasba, nehogy eltapossák. Az anyák lurkóikért sírnak, akiket a tömeg leszakított róluk. Végre bódultán rogyadoznak le a templomon belül és végső maradék erőfeszítéssel bezárják mind a kilenc öles fémkaput, hiába dörömbölt kétségbeesett rimánkodással a megkésett ember. Ügyse szenvedett soká, a zsoldosok mindjárt a kapu tövében mészárolták le. A szentek szentjébe is behallik a gyász- fák kopácsolása. Készül a bitó és a pellengér. Vérpad és keresztfa, ahol megmerevül- nek a messiásvárók. Bent a templomban hatezer ember dől az érzéketlen márványra. Egy lévita meg- 9yújtja a színes gyertyákat, a fényük visszaragyog a nagy sötétszemű ablakokon s mintmegannyi lila, piros, arany és tüzes viláq reszket a márványlapokon is. A vak kuckók, sarkok, szegletek is megteltek sejtelmes fénnyel. Judás, az esszejánus, kitárt karral hívja Jehovát. Titkos, hidegnek tetsző szembogarában különös fény ég. Mintha bűvölni, kényszeríteni akarná Jehovát, hogy jöjjön elő a felhők mögül, a cherubimok ékéből és szálljon le az egyszerű emberek közé. Judás hite békés és mély folyam, mindenki tele szájjal szívja belőle a vigaszt. Aki rneg- gyávult, az meggyógyul és újra bízik. Hozzávánszorognak az anyák, a kezét, köpenyét csókolgatják s ő csak mosolyog túlvilág ián. Ornátus nélkül, beszennyezett lenvászon ujjasában odamegy a sok színű babyloni függönyhöz, meggyújtja a hétkarú lámpát, ital és füstáldozatot végez, aztán arcrabo- rulva, énekelve mondja lassan a haldoklók könyörgését: Sémáj Jizroél... Utána mindenki mondja: Sémáj Jizroél. Azok helyett, akik kint rekedtek és végleg megcsendesültek, és nem kell látniok többé a vérzivatarral paskolt olajfákat és a koponyák hegyét. Magukért is mondják, sírják, hiszen a Stratónos Pyrgos földalatti átjárója felől már hallani a katonacsizmák döngését. Alig hároméves kisfiú rémülten az anyja mellére bújik, az meg vigasztalja, ne félj, nemsokára mind az égben leszünk. Egy ringyónak pont most kell hahotáznia úgy, hogy a könnye csorog belé. Itt a Halál, fúj egyet és minden kialszik. A keze az ajtón matat, ami a templomba vezet, rángatja a ménkű nagy, érckilincset. Termetes férfiember áll a pusztulás elébe. Kezében pallos. Zsíros fekete haja a vállára hull, csupasz mellén bodros fekete szőr. Megismerik. Moraj száll föl egészen a cédrusfa mennyezetig. — A Diogenes!... Igen, igen Diogenes, a gondtalan, szabad feketerigó, aki csak játszott a mindenség- gel. „Mit akar ez közöttünk“ csüngnek a kérdések a néma szájakon. De hogyan is lehetne ilyenkor magyarázkodni, mikor még csak egy pillanat és a husángok terhe alatt betörik az ajtó.
