Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Pillantás a komáromi híd mellől a brooklyni hídra

bonyolult kulisszákkal dolgoznia), de ami még ennél is fontosabb, egyúttal az egész előadás mikéntjére is hatást gyakorol, méghozzá nem is akármilyet.

A folyamatos időből helyenként már amúgy- is kiemelt dráma ezen a színpadon nagyobbára a tér korlátait is elveszti, vagy úgyis mondhatnánk, nélkülözni kényszerül. A majdnem csupasz színpadon, mindössze egy hintaszék, néhány bútor s egy-két guruló, álló bicikli az, amibe a színészek megkapaszkodhatnak. Különben az ajtók nélküli, híd nélküli, lépcsők nélküli térben bolyonganak. Ez az állapot fokozott átélést követel a színészektől, hogy játékukkal állítsák vissza a tér és idő azon falait, amelyeket maga a dráma és a színpadkép absztrahált.

Vegyük számba, hogy birkóznak meg ezzel a feladattal Lukáč rendező vezetésével a Komáromi Területi Színház színészei.

A dráma központi figuráját, az Eddie Car- bone-t megtestesítő Bugár Béla alakításának elemzésével kezdem.

Éddie Cárbone, a számolt és számlálatlan zsákok terhét hátán cipelő dokkmunkás, kemény mogorva férfi. Ilyennek kell lennie, ilyenné faragta a soirs. Mindenkivel szemben egyformán viselkedik, szókincse, hanghordozása is a brooklyni híd kikötő világához idomul, csak egy személlyel, Katherinával szemben tesz kivételt, ha vele beszél, hanghordozása megváltozik, felenged, feloldódik. Katherinán keresztül a körülmények kényszerű közösségi világából az egyéni vágyak tájára lép, s mivel önmaga előtt is titkolt vágy ez, aninál hosz- szabb az az út, amelyet a két magatartás sarkpontjai között kell bejárnia. Ezt a kettősséget adekvát szinten megjeleníteni igen nagy feladat. Bugár igyekszik vállalni. Alakítása csak ott szenved törést, ahol a Katherinával szembeni hangváltásnak kellene következnie. Férfias, mogorva, sőt néha zord kikötő munkását meggyőzőnek érezzük. De a tréfás percek, az ellágyulás átmenetei már nem ilyen maradéktalanok. S még egy helyen az ügyvéddel folytatott párbeszédeknél támad hiányérzetünk. Eddie Carbone, amikor Alfierihez menekül tanácsért, nem őrült, csak őrült gondolaltokba kényszerül kapaszkodni. A valóság és a szavak között tátongó szakadékot maga is érzi, fölötte mindössze vak hite épít hidat. Ebből a differenciáltságból, úgy is mondhatnám, a valóság és a vágyak dualizmusából erős drámai atmoszféra sugárzik. Nos, a sugárzásnak ezzel a differenciáltságával maradt adós. Ennek ellenére mégis ő a darab fő.erőssége, a feleséget Beatricét alakító Lengyel Ilonával együtt.

Beatrice Eddie robbanékomysága elé a saját jóságát, szelídségét, türelmét, hűségét állítja. Csakhogy ezek a tulajdonságok Eddie szempontjából sztatikus, sőt visszahúzó erők. Nem lehet velük harcolni. Az élet megváltozhatat- lanságára figyelmeztetnek. Az elnyűtt és rneg- únt jó feleség „rosszaságát“ nem lehet kikiabálni, s ha Eddie meg is próbálkozik vele, amikor hálószobája szabadságára hivatkozik, elkerülhetetlen a Katherinával kapcsolatos asszociáció, vagyis éppen az, amivel nem lehet érvelni, amit nem szabad vállalni. Beatrice türelme a megszállottsággal szemben nem egyenlő fegyver, passzivitása mégis merev fa!, amellyel Eddie állandóan szembe találja magát. Lengyelné alakítása harmonikusan igazodik ehhez a szerephez, Katherina „madonna- ságának“, bájának ő a negatív formája.

Budiás Ida tehetséges kísérletet is tesz, hogy a negatív forma körvonalait pozitív Kaitherinává elevenítse. Hogy ez nem jár teljes sikerrel, nem az ő hibája. Nemcsak az első nagy szerep elfogódottsága zavarja ebben, de elsősorban az, hogy alkatilag sem madonna típus, a nagy igyekezettel kedvesített nevetés is azért hat erőltetettelek sokszor, mert a nevetésnek is megvan a maga karakterisztikus jellege, amely elválasztja őt a Katherina típusú család napsugaraitól. Mindezt egybevetve, természetes mozgásával, jó reflexeivel, ha csak a már említett és kiemelt Bugár Bélára, Lengyel Ilonára és ráépülne Miller drámája, igen sikerült bemutatóról 'beszélhetnénk.

Sajnos, a komáromi bemutató többi főszereplői nem tudják az előadást, az előbb vázolt szinten tartani.

Alfieri, az ügyvéd, a drámai jelenet sorok összekötő eleven hídja, a már érintett milleri egyidejűségből és belső idejéből szól a nézőkhöz. Ezzel szembe Siposs Jenő Alfier-je egy időn felül álló egyhangú cicerone. Miller szicíliai ügyvédje töpreng, vitatkozik, beszámol, emlékezik — Siposs Jenő Alfierije összekötő szöveget mond. Merevségével a páros jelenetekben Eddie Carbone alakítását is fékezi. Annál nagyobb kár ez, mivel alkatilag illene hozzá az ügyvéd szerepe, a vizuális hatás is jó, egész játéka azonban valahol a levegőben lóg és nem tudja az idő és a tér lerombolt hídját újra felépíteni.

Turner Zsigmond Marco szerepében (bár vele szembeni fenntartásaink nem ilyen jelentősek) ezúttal szintén adós maradt az igazi színházi élménnyel. Igaz, játéka néha szug- gesztiv magaslatokra emelkedik, de a következő pillanatban már nem tud szabadulni bizonyos modorosságtól, deklamáló papos szövegmondástól, túljátszott ellágyulásoktól, szentimentális fintoroktól. Miller sok nyomo-