Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Berkó Sándor: Nem vagy magadban

A kötet első említésre méltó verse, a „Vers az öreg napszámosról“, amelyben a mondanivaló, — mint Juhász Gyula egyes forradalmi költeményeiben — csak az utolsó strófában domborodik ki. A napszámos megalázottsága és hajbókolása mögött ott rejlik az „ezredéves gyűlölet“, de azért munkájához, parasztsorsához úgy viszonyul, mint ahogy Ady zsellérei „A grófi szérűn“-ben. („Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász.“)

Költői profilját és verseinek attitűdjét azonban elsősorban a vészt és pusztulást sejtető és láttató motívumok, görcsös és intő kiáltozások, fiatalságát és életét óvó-féltő gondolatainak, érzéseinek kitárulkozásai határozzák meg. Származás és elkötelezettség, élettragikumának közeledése költeményeinek különös színezetet ad és atmoszférával lengi körül. Fiatal költők rendszerint olyannyira mások utánzására szorítkoznak, ismert mintaköltőktől átveszik a nyelvet és a formát, s nem is eléggé kiegyensúlyozott hangvételük és gondolatvezetésük, hogy sokszor nehéz őket. elhatárolni, elválasztani és költői művüket külön jellemezni. Berkó — a kimutatható visszaüté- sek ellenére is — egyéni és fejlődésében is rögzíthető, körülhatárolható!

Abban az évben írta első jelentős verseit, amikor Európa népei előtt az osztrák Ans- chluss-szal a hitleri „Lebeaisraum“ kiterjesztésének gondolata határozott, erőszakos formában való megvalósítása első ízben zajlott le. Az adott történelmi időszak helytállást követelt. Berkó látta, tudta, hogy nincs sok ideje hátra, és ezt a „Sirató ének“-*ben, egyik későbbi versében meg is írta:

... előbb-utóbb a holnap

már engemet is tank alá nyom.

Nem menekülhet hát álomvilágba, nem tanulmányozhat és utánozhat modernistákat, hanem tartalmas, vaskos, egyszerű szavakkal kell kifejezni a realitást. Természeti képei és leírásai a hagyományokból nőnek ki: aprólékosan és átfogóan ábrázol, mindent kimond és megfest, mint egy naturalista művész. „Kép“ című költeménye például festői elénkvarázso- lása az utazásnak. Ezzel nagyon is rokon az „Autóval egy falun“ című verse: itt is kizárólagosan vizuális költő marad. Mindkettőben fellelhető az a néhány versére jellemző sajátság, hogy saját magát állítja előtérbe s önmagában hozza össze a valóság és költői látomás szálait. Talán a kötet legjobb és legérettebb verse, az „Ének a Tátra alján“ is a költő helyének leírásával kezdődik, de midőn tekintete a magasságot kémleli, odavágyik teljes énjével. Kötődése és hozzáidomulása az akkori

könyörtelen szlovákiai valósághoz azonban oly erős, hogy nem tud menekülni:

Meztelen nyakamat földhöz cövekelték Tátra fenyőivel,

Két jó karom, Nyugat s Kelet ringatója, átszegezve ível

dübörgő rögökön, lábaimat saját hazám fúrta átal...

Szemem homályosul, lassan feketébe olvad a világgal...

Víziói az európai ellenállás és jaj-kiáltás magányból feltörő hangját süvöltik búsan és iszonyún-borzongva. Kisebbségi irodalmunk létjogosultságát és küldetését az egyetemes magyar irodalommal azonban leginkább ezek a művészi látomások és versekké hevített helyzetfelismerések olvasztják össze. Győry Dezső is ekkor alkotta legmaradandóbb költeményeit. Berkó valószínűleg magatartásával és költészetével kissé utánozta is és hangvételt kölcsönzött tőle, de itt-ott szinte többre is tellett erejéből, vitaiizmusából. „Hazám, Európa“ c. versében elkövetkezendő sorstragédiáját európai problémává tudja növeszteni és duzzasztani, mert a fasizmus térhódítása és háborúvá izzódása számára azt is jelenti, hogy „elvesztjük mindazt, ami éltet, én téged és te engemet“. A költő előrelátása beigazolódik. 1942-ben már idejével sem rendelkezik, és írni is csak éjszakánként írhat, de a vén kontinens is akkor élte leggyászosabb napjait. Ilyen körülmények között születik meg „Az éj enyém még“, amelyben Radnóti Miklós-os hangvétellel érzékelteti akkori helyzetét.

Berkó Sándor izig-vérig a szlovákiai magyar élet költője volt, hiszen költészete az egyetemestől elüt és helyhez kötődik-füződik. Nem a magyar Alföld és rónák tisztelőjeként és szépségeinek, jellegzetességeinek megéneklője- ként bontakozik ki előttünk, hanem az erdők, ormok, bércek, Tátra fenyveseinek bűvös-bájos fensége és varázsa ad művészetének megfelelő és jellegzetes színezetet. A sugallat gyökere és alapmotívuma az itteni táj és világ, élet és valóság! Mindezt legjobban az „Ének a Tátra alján“, a „Szlovenszkói tájkép“ és a „Szó nélkül“ c. költeményei dokumentálják. Példaképeit is elsősorban a szlovákiai magyarság irodalmi-szellemi vezéregyéniségeiben látja: Győry Dezsőben, Fábry Zoltánban, Forbáth Imrében. Hozzájuk verset írt, sorait nekik ajánlotta. Velük és mellettük vállalta a harcot, amelynek értékén az sem csorbít, hogy időnként a szökés és elvágyódás gondolata is foglalkoztatta. Nyelvezetében és stílusában szintén kimutathatók bizonyos sajátságok.