Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - FIGYELŐ - A Szlovákiai Írószövetség magyar csoportjának 1964. novemberi ülésén elhangzott beszámolói (Turczel Laljos, Koncsol László, Dobos László)
Dobos László rendkívül igényes feladatra vállalkozott, amikor megírta „Messze voltak a csillagok“ című kisregényét: nemzedéke, és nemzedéke ürügyén a csehszlovákiai magyar kisebhség lelkiismeretét vetette alá egy szigorú vizsgálatnak történelmünk egyik sorsdöntő szakasza, a második világháború és az azt követő évek idején. A modern prózaírás néhány formai eszközével sikerült összefognia a főhős életének egy jelentős időbeni szakaszát, s rajta keresztül, sorsa alakulásán és a körülötte élő emberek életének felvillantásán át érzékeltetnie a háborús évek légkörét a Bodrogközben. A könyv én-formában íródott, és bár Dobos a forma sok felkínálkozó lehetőségét kihasználja (intimebb vallomás-jelleg, koncentráció egy hős jellemének árnyalt rajzára, stb.), beleesik a hibába: hőse a kelleténél többet töpreng, meditál, ahelyett, hogy csak az események leírására szorítkozna. Ezt persze még egy másik, szükségszerűen adódó történelmi tény is támogatja: a magyar nép általában, s a csehszlovákiai magyar kisebbség különösen, ki volt szolgáltatva nálánál nagyobb erők kénye- kedvének, és szerepe a legjobb esetben is csak a tehetetlen passzivitás lehetett a Tanácsköztársaság bukása után. így tehát a főhős aktivitása sem a lázadásban valósul meg, legpozitívabb tette a menekülés minden embertelen helyzetből a passzív paraszti életformába. Három elbeszélés kötet, egy riportkönyv, öt regény: ez az elmúlt év mérlege. Nem sok, de nem is kevés. Sok eredmény, még több ígéret, s ami az ígéretek beváltását lehetővé teszi, egyedül a művészi mérték szigorítása, az írói elmélyülés. Dobos László Volt idő, amikor az ilyen és ehhez hasonló összejövetelek a népművelési funkcionáriusok tanácsokzásaíra hasonlítottak. „Kibeszéltük“ magunkat. Véleményt mondtunk jóformán mindenről, ami velünk és köröttünk történt. írószövetségi munkaértekezletek voltak ezek a találkozások, de az irodalom és az alkotás ügye rendszerint csak nagy általánosságokban került szóba. Szóltunk az irodalom szervezéséről, terjesztéséről, a publikálás korlátozott lehetőségeiről, a könyvkiadás gondjairól. Véleményt mondtunk az iskolaügyi szervek intézkedéseiről, az irodalmi oktatás problémáiról, a népművelésről, a népművészetről és még sok mindenről, ami csak közvetve függ össze az irodalom dolgaival. Ha csak futólag is áttekintjük az elmúlt évek irodalmi publicisztikáját és az írószövetség magyar szekciójának ténykedését, szembetűnik egy jelenség; feltűnően sok időt és erőt szenteltünk az irodalom alakulását közvetve, csupán külsőleg befolyásoló tényezőknek. Az alkotó szabadságokra, az irodalmi díjra, az irodalmi pályázatra, a Szemle havonkénti megjelenésére és a könyvkiadás helyzetének a megjavítására gondolok. Ha ezeket a tényeket összevetjük azt kell mondanunk, hogy javultak irodalmunk fejlődésének objektív feltételei. Azonban mindennek árnyoldala is van. Sok esetben önként az erőnket meghaladó terheket vállaltunk magunkra. Olykor a népművelés szerveit helyettesítettük, olyan szerepeket is vállaltunk, amelyek kivül esnek az irodalom feladat körén. Nehéz lenne azt mondanunk, hogy mindez szükségtelen. Azonban látnunk kell következményeit is; a közvetlen irodalmi alkotásra irányuló figyelem sokfelé osztott. Irodalmi gondolkodásunk egyik jellemzője éppen ez a megosztottság. A figyelem és az erő koncentrációját egy szerteágazó, szinte önmagát osztó sokoldalúság helyettesíti. Lehet, hogy furcsán hangzik, de úgy érzem irodalmunk irodalmiasodásának szükségét kell hangsúlyoznunk. Gondolkodásunkban az életjelenségek tartalmi és fogalmi elemei dominálnak; az élmény anyag nyersesége háttérbe szorítja a művészi megformálás jegyeit. Az eredmény: a műfaji felemásság, a művek amorfsága. A próza kevéssé epikus, a költészet kevéssé lírikus! A magyar irodalomban műfaji diferenciálódás figyelhető meg. E diferenciálódás legszembetűnőbb jegye, hogy megszűnik a költészet domináló jellege, illetve más mű-
