Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - DISPUTA - Fábry Zoltán: Stószi jegyzetek 1964 közepéig

magyar származású egyetemi hallgató — hallván könyvtáromról, fel akart keresni. Lejönni azonban mégsem jött: nem mert. Amikor okát kérdezték, azt felelte: szégyellem magam, mert a magyar irodalomból nem ismerek semmit...

Nincs természetesebb és elkötelezőbb művelődési folyamat, mint az egy hazában élő és éltető többségi kultúrák számbavétele, megismerése és megismertetése. Ezt a föld- és sorsközösség és a kisebbségi létből adódó hídszerep így hozza magával: „hiszen közös a remény, én minden népet féltek attól, amitől féltem az enyém“ (Győry Dezső). A hidat azonban nem szabad egyoldalúan megterhelni, különben elveszti értelmét, funkcióját és a levegőben lóg, vagy

— leszakad. Egy esetben lenne értelme a tudatos egyoldalú favorizálásnak: ha egy kulturálisan elmaradt irodalom előtt tárnok fel gazdagodásra, fogantatásra a nagyob potenciájú irodalmat. De a Dunatérben nagyjában egyenrangú irodalmak találkozásáról, cseréjéről van szó, és így az egyensúly, az arány és arányosítás mértéke létfontosságú.

Ha egy félévszázad összképét nézzük, akkor meg kell látnunk, hogy a magyar jakobinusok a közelítés és rokonítás terén mindig többet adtak és vállaltak. Elég, ha a fordítások, ismertetések statisztikáját hasonlítjuk össze. És ez így van jól: mi Ady Endre örök elkötelezettjei vagyunk. Ady elirányító paroláját — „Mért nem találkozunk süvöltve az eszmebarikádokon... Mikor fogunk már összefogni?“ — egy Hviezdoslav is ily értelemben nyugtázta és vállalta. Szeret- nők, ha ez a jakobinizmus a jövőben ne lenne ennyire egyoldalú magyar szolgálat. A cél, a tét közös. József Attila vers.sora még mindig beváltásra vár:

„A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés“.

Frans Masereel: Fametszet