Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Kmeczko Mihály: Vers - Ébert Tibor: Vers

Mózsi Ferenc: Én azt hiszem, hogy ez nagyon aktuális probléma. Javasolnám, hogy keressük meg először azt az egy közös pontot, amely minket, csehszlovákiai — magyar értelmiségieket összeköt. Tekintet nélkül arra, hogy az egyik pedagógus, a másik orvos, vagy képzőművész, esetleg író vagy költő.

A közös ponttal összefüggő gond az értelmiség különböző rétegeinek kölcsönös megismerkedése. Nem tartom érdemtelennek egy értelmiségi klub megalakításának gondolatát.

Szerit.: Ez bizonyos formában létezik. A Politikai és Tudományos Ismereteket Terjesztő Társaságra, illetve az egyes szaktársaságokra gondolunk. A baj talán ott van

— s ezen kellene gondolkodnunk —, hogy a magyar nemzetiségű értelmiség alig-alig kapcsolódik munkájukba.

Mózsi Ferenc: A Csemadok, az Irodalmi Szemle, vagy ak^r az írószövetség gyakrabban meghívhatna bennünket, gyakrabban ösz- szejöhetnénk egy-egy mindnyájunkat érdeklő megbeszélésre. A kölcsönös megismerkedés jelenti az első lépést ahhoz, hogy szerves organizmussá csoportosuljunk.

Szerk.: Az írószövetség magyar szekciója rendszeresen szervezi a szerda esti irodalmi vitákat. A Csemadok is rendez évente 10—15 témáról központi megbeszélést, vitát. Sajnos ezek sem látogatottak. Mi lehet az oka? — Témaválasztás, szervezés vagy tényleg valamiféle passzivitás. De akkor felmerül a következő kérdés: mi az oka ennek a passzivitásnak?

Mács József: Szerintem ilyen közös pont lehetne az, ha mindannyian: újságírók, orvosok, pedagógusok, képzőművészek stb. együttesen és közös erővel törekednénk arra, hogy kialakítsuk szellemi életünk központi és vidéki centrumát. Irányító szellemi centrumok nélkül nincs hatékony értelmiségi tevékenység sem.

Ezzel függ össze a kulturális intézmények léte is. Már meglevő intézmény az írószövetség magyar szekciója és a nemrégen megalakult Újságíró Szövetség magyar szekciója. És mi van például a magyar nemzetiségű képzőművészekkel? Elképzelhető-e a magyar képzőművészek összefogása, egy képzőművészeti szekció nélkül? Ilyen értelemben hozom összhangba,

az intézményeket magával az értelmiségi munkával és tevékenységgel.

Szerik.: Eszerint az értelmiség tevékenységének a hatásosabbá tételéhez, több intézményre van szükség, amely köré az értelmiség bizonyos rétegei tömörülhetnének?

Mács József: Igen.

Szerk.: Nagy gond a fiatal magyar képzőművészek érvényesülése.

Nagy János: A képzőművészek az írókkal szemben hátrányban vannak. Kapásból fölírtam 30 magyar képzőművésznek a nevét, akik főiskolát végeztek. Nagyrészük vegetál. Ezeknek az embereknek kellene valamit nyújtanunk. Lehetetlen állapot, hogy elvégzik a hatéves főiskolát és aztán elmennek a szövetkezetbe dolgozni, darusnak állnak, vagy esetleg pincérnek szegődnek.

Szerk.: Ilyenek is vannak?

Nagy János: Szép számmal. Például Bácskái Béla. Eléggé jól ismert név. Elvégezte az iskolát. és hazament a szövetkezetbe dolgozni.

Szerk.: Sajnos, a fiatal képzőművészek esetében ez így van; amint elvégzik a főiskolát, rögtön a létezés legelemibb gondjaival kell szembenézniük.

Nagy János: Mi nem kapunk úgy, mint az orvos vagy a mérnök hivatalt, ahol aztán dolgozhatnánk.

Szenk.: És a szakmabeli munkalehetőségek?

Nagy János: Hát, kinek milyen szerencséje van. Néhányan elmennek tanítani, de itt is van egy probléma. Képzőművészetet, illetve művészettörténetet nem tanítanak iskoláinkon. Ilyen jellegű oktatás magyar nyelven egyáltalán nincs.

Az íróknak megvan az a szerencséjük, hogy van szekciójuk. Nem-e lehetne megalapítani a magyar tudományos és művészeti dolgozók társaságát? így egyedül érzem magam.

Mózsi Ferenc: Véleményem szerint mindent el kell követnünk, hogy fiatal képzőművészeink ne darukezelőnek álljanak, még akkor sem, ha így jobban keresnek. Inkább menjenek el a népművészeti iskolákba képző- művészetet tanítani.