Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol

ződve, hogy szelíd, papos, mérsékelt úr lesz belőle. De nem. A megmaradt öcsköst menten kivégeztette és a nagyravágyás férgei keltek ki belőle.

— Miért nem felelsz, rivali rá a nejére. Felelj, ha mondom.

— Azt se tudom, mit akarsz.

— Nem?... És megragadja a felesége szalmasárga köntösét, hogy végigreped rajta. A maradékot marokra fogja és úgy rázza a királynét. „Te szuka!“ „Te ringyó...“ A jaffai matrózok minden ocsmányságát rázúdítja.

Saloménál csordultig a pohár. Az ura nyíltan csalja, köztündérekkel tivornyázik, az ágyasházába is behozza őket és ilyenkor neki ki kell mennie máshová. Jó. Eloltja a gyertyát, betakaródzik a csönddel és okossággal. De mindennek megvan a maga határa. Az elégtétel szökellő csírái feszítik szét a száját.

— Mit akarsz hallani... „basielos“? Gúnyolódik.

— Egy farizeus sok, annyit se lássak holnap a templomudvaron. Különben.

— Nana, mit különben, — csattan Salome.

— Vágóhíd lesz barátocskám. Kardot rántok. Esküszöm. Megforgatom a belsejükben. Akárki legyen. Akár a mélyen- tisztelt Simon ben Schetach, a perisaje messiás. Aztán álmodozhat a túlvilágról csordultig.

Mind a ketten rikácsolnak. A szolganép az ajtók megett hallgatkozik. Salome hangja éles, jobban ki lehet venni, amit mond.

— Hát csapj föl hivatásos pribéknek. Hozzá vagy te ahhoz szokva, hogy az oltároknál csapod agyon az embereket. Gazában, az Apollótemplomba menekült tanácsot kiirtottad. Fuj. És ezt nevezed te hellén „kultúrának“. Most ő köp egyet elkeseredésében. Azt mondják, vagdosol, öldökölsz és majd meghibbansz örömödben.

Alexander Jannaeus kárörvendően nevet. Poklos lehelet száll a szájából.

— Végre kibújt a szög a zsákból. Viszket a nyelvetek, amiért nem akarok honn csücsülni és hülyülésig Tórát magolni. Mert nem piszmogok a telkemmel és nem elmél- kedek hónapszám, hogy szabad-e Sabbatha napon a saját szamaramra egy takarót tenni. Igenis! Júdea világítótorony lesz, a lámpáját a felhőkön túlra akasztom. _ Igenis! A szadduceusok hitvallója vagyok. És minden farizeust kiirtok.

Az egész várpalota lábon van. A testőrök, kamarások, szo.gák azon melegében szétkürtölik a nagy újságot. A házasok szörnyen veszekedtek és hogy a király holnap lemészároltatja az összes farizeusokat. A hírharang nyelve vadul kalapál az egész városban, fölveri a szunyókálni kész templom homályát, megkettőzi a kapuőrséget.

A farizeusok fejei még az éjszaka leple alatt összeülnek tanácskozni. Fáznak az istenadták, hogy a meleg takarók alól ide ugrasztották őket. Egyébként eszükágában sincs a farizeus írástudóknak, Tóramolyoknak, hogy a szadduceusokkal és a fölkent Alexanderrel összepereljenek. Igaz, most a farizeusok összeállnak a csőcselékkel a szadduceus párt ellenében, de gyökeres változásokra senki se kíváncsi. Amit az essze- jánus rend agyait ki, a közös földtulajdon, közös konyha, egyenlő munka, egyenlő jogok, ahhoz az igaz farizeusnak semmi köze.

Simon ben Schetach a biztonság kedvéért mégegyszer leszögezi:

— Testvéreim, bármi is történne, a farizeusok nézetkülönbsége csak a hitvita szintjén mozog. A szadduceusok Sadoq bölcs iskolájához tartoznak, mi pharisaioi- ak inkább a sztoikusokhoz. Ők dögmanya- liak, betűrágók és elvilágiasodnak. Mi még óhívők vagyunk, de rugalmasak az idők szükséglete szerint. Ha kell, megmásítjuk, másképp magyarázzuk a Tórát. Nem rá, de a Midrasra és a Halachára esküszünk.

Valaki ellenvetést tesz.

— Ennyit nem szónokolhatsz holnap, ha kitör a botrány. Meg se hallgat. Valami rövidet, velőset kell kitalálni, amiből mindjárt rájönne a basileos, hogy mi is a va- gyonkülönbség ortodox hívői vagyunk. Alexander katonaember. Jobb lenne egyáltalán nem emlegetni neki a Sanhedrionban alkalmazott pírusokat. Az analógia és törvény- értelmezés úgy szaglik, akár egy forradalom a templom birtokai ellen.

Mások is osztják a közbeszólónak a véleményét. Tanakodnak, míg végre kisütik a határozatot. Ha holnap a király valami disznóságba bocsátkozik, hagyni kell. Ha a nép kiabálni fog, az az ő dolguk. Nem állnak mellé. Aztán visszamásznak az ágyaikba és mossák a kezüket.

A kisemmizett léviták, az alsóbbrendű szerpapok, énekesek, hárfások, a Salomo szolgák azt hiszik, hogy a vének azért kuksolnak éjnek idején, mert forradalom lesz, nyílt kenyértörés a pappárt és a néppárt között.

Ezt azonnal dobra muszáj verni, ösztönösen, fejetlenül megindul a szervezés, hogy a farizeusokhoz álljon a Jeruzsálembe tódult vidéki néptömeg. Te mégy az edo-