Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Dobos László: Haldoklik a mese

Dobos László

haldoklik

(Romániai útijegyzetek)

I.

Haldoklik a mese. Nem írunk hozzá, csak fogyasztjuk az álmodozó történeteket. Messzi századok képzeletét bebútorozzuk, utakat építünk bele. Csodatevő források vizét megvesszük, az üveghegyiből letörünk egy darabkát és hazavisz- szük játékszernek.

Nőismerősöm nem régen tért meg egy kiadós „csavargásról“. Olaszországban. Egyiptomban, Algériában, Török- és Görögországban járt. Mit láttál? — kérdeztem kíváncsian. Sok mindent. Városokat, szép városokat. Mit hoztál? Görög cigarettával kínált. Aztán két napra kölcsönzött egy Isztambullban vásárolt pornográf képeslapot. Ez volt minden. Mosolyogva búcsúztunk. Nem volt miről beszélnünk. Három perc alatt elmondta közel egy hónapos „csodálatos“ utazásának történetét.

A mesevilág mögöttünk jár. Már csak árnyékként kísér. Értelmünk a dolgok hasznát és miértjét kutatja. Manapság így van; divatba jönnek országok és tengerek. Aztán dicsérik a bort, az autóutakat, az étkezést. Cuppognak, cset- tingetnek, kalandokra, nőkre hivatkoznak és emlékeznek. Egy-egy ország aszerint érdekes vagy unalmas, hogy nyújt-e megfelelő élvezetet vagy sem. Milliók utaznak, mert most ez a divat. A világot járó turista karavánok könnyelműsége divatot csinál országokból, népekből, történelemből.

Vonatra szálltam Románia felé. Az állomás, az emberek, az ég még hazai. A kocsi folyosója már más ország. Bizonytalankodva a fekhelyemen teszek- veszek. Várom az útitársam. Holmija már itt van. Őt magát még nem ismerem. Két napig egy levegőt szívunk majd, azért mégsem mindegy, kivel.

Már a csehszlovák-magyar határ felé közeledünk, mikor a hálófülke ajtajában megjelenik egy ügyesen szabott kistermetű ember. Fejével biccent, mintha azt mondaná, jóestét. Bemutatkozunk. Ülünk egy sort és hallgatunk. Aztán téblá- bolva pislákolni kezd a kíváncsiság, óvatosan szemeljük a szavakat. Még egyszer, most már érthetően bemutatkozunk. Mérnök. Hat hónapot töltött Osztraván, Bukarestbe utazik.

— Munkahelye? — kérdezem udvariasan.

— Káderes? — üt vissza és huncutul mosolyog. Zavarba hoz. Vannak ismerkedések, amiket nem lehet elsietni. Szemét huncutul hunyorgatva rajtam tartja, mintha beszédre bátorítana.' De ő maga fukarul szól. Nehezen enged közel magához. Közelsége bizalmat ébresztő, modora, magatartása óvatos. Talán igaza is van. Alig megy három órát a vonat, határt keresztez.

Csehül beszélgetünk. Pontosabban; utitársam cseh-orosz szóegyvelegből izzadja a mondatokat. Én szlovákul válaszolgatok. Ez is újdonság. Közép-európai nyelvjárás; nyelvegyveieg, nyelvkeverék. Nem kérdeztem, nem is tudom, hogy utitársam mily nációhoz tartozik. De a fülem érzi a cseh, a román, a szlovák és a magyar nyelv beszédritmusának ijesztő keveredését.

Ez viszont jellemző. Nem tudunk szórakozva utazni. Ha a szomszédos kisor ~ szágok embereivel kerülünk egy fedél alá, rögtön megmozdul bennünk valami. A gondok. Tegnapiak és tegnap előttiek; történelmünk, sértettségünk, büszkeségünk és megaláztatásunk, félszegségünk és óvatosságunk. Összes gönceinket utaztatjuk. Mosolygunk és parolázunk, de úgy érezzük, hogy kettőnk között ott ül egy láthatatlan harmadik, akitől óvakodunk és félünk.

a mese