Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Vega Gábor: Amikor J. úgy érezte magát, mint parton a hal
nem tudott visszaemlékezni. Émelygés tört rá. A szájában az alkohol és a dohány az alvás aiatt megerjedt, undok ízét érezte. Nem tudta kinyitni a szemét. Képtelen volt mindennemű cselekedetre, még a legkisebbekre is. — Feküdt, akár egy tetszhalott... Mindent ólomsúlyúnak érzett maga körül, még a levegőt is. Próbált másra gondolni, de gondolatai egy fájdalmas kanyar után, hogy szinte belefájdultak az agytekervényei, minduntalan visszatértek az előbbi pont köré. Ez a pönt fájó sebbé vált, gyulladásba jött és gennyedző fekéllyé terebélyesedett. Gyomra reszketett és állandó émelygés fogta el. Ügy próbált ellene védekezni, hogy megfeszítette a hasizmát... Ez sem segített. Fejében mintha kalapáccsal rohangászott volna valaki az egyik oldalról a másikra ... Aztán eszébe robbant két rendőr: az egyik magas, fiatal — a másik kicsi, kövér és öregebb ... Ettől a gondolattól felfordult vele a világ. Az émelygés kegyetlen hányási ingerré nőtt... Rémülten figyelt fel, hogy a fizikai fájdalmai párhuzamosan a lelki vívódásokkal jelennek meg és, hogy a fizikai fájdalmai tulajdonképpen gondolatainak reakciói. Minél nehezebbek a gondolatok, annál nagyobbak a fájdalmak és a kettő kölcsönösen növeli egymást. Ha így folytatódik, beleőrül. Az volt a legfájdalmasabb, hogy a rendőrökkel kapcsolatban nem tudott visszaemlékezni semmi konkrétumra. Minden csak halvány sejtésként kavargott benne. Legjobb lenne az egészet kiokádni. Mindent kiokádni és azután megtisztultan tovább élni. A játék komollyá változott. A lelki vizsgálódás most már egyáltalán nem volt szórakozás, hanem a kényszerítő körülmények összege. Az egyik keze kibújt a takaró alól és megtapogatta az állát, utána végigfuttatta ujjait a szeme alatt. Mintha a keze is ellene szegült volna, mert az érintések nyomán kis szúrásokat érzett. Ez az ösztönös mozdulat végletekig növelte a fájdalmát. Félve tapogatta végig újra az arcát, aztán kicsit megnyugodva állapította meg: rendben van — nincs sehol semmi daganat, jól védtem az arcom, csak kék foltok se legyenek... Újabb hányinger fogta el. Egész testében összerándult. A csendőrök is részegek voltak és igazságtalanok... A neonok fénye hajnaltájban sárga volt, mint a citrom, és vörös nap lógott a korlát alatt... Vajon a hajnali eset egy általános életmozgás kifejlődése, vagy csak egy félrecsúszott cselekedet? A fájdalmai nem szűntek meg, inkább még fokozódtak. Tulajdonképpen nem is testem fáj, hanem a lelkem vagy az agyam vagy a gondolataim? A másnaposságon úgy lehet segíteni, hogy... Felkelt, odament az asztalhoz. Az erős szesz átjárta minden kis részét. Érezte, hogy égő tűz csordogál lefelé a torkán. Az alkohol éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Forróság ömlött szét egész testén, homlokán apró izzaúságcseppek jelentek meg. Teljes erővel rontott rá a hányinger. Üjra forogni kezdett vele a világ, szemei előtt szúrós citromsárga pontocskák ugráltak vad sebességgel. Valahogy sikerült betántorognia a WC-be. Utána kicsit megkönnyebbült és visszafeküdt az ágyba. Aludni szeretett volna. Nem fogok gondolni semmire... kihánytam az egészet... Lezárta a szemét, de a nappali fény és zaj, nem hagyta aludni. Fejére húzta a paplant. Ha két percig kibírom, hogy nem gondolok semmire, akkor talán jó lesz. Összeszorította szemét és a száját, hogy szinte belesárgult. Ha két percig kibírom nem gondolni semmire, s ha két percig nem lesz semmi más, az agyam csak alaktalan massza ... Pár pillanatig sikerült. Az üresség fekete résként tátongott benne. Azonban ennek az ürességnek fent volt a feneke és alul nyitott szájjal, akár egy lógó zsák, lebegett benne, úgyhogy bármelyik pillanatban kieshetett belőle a valóság, és ő félt a puszta valóságtól. Lerúgta magáról a takarót — újra az asztalhoz ment. A nadrágja zsebéből kihalászott egy összegyűrött cigaretta csomagot. Most már semmin se lehet segíteni... Ki kell bírni... Az üveget odaállította az ágya mellé. Nagyot húzott belőle, aztán fogcsikorgatva várta a hányingert: csak gyere, — majd elbánok veled, — és teveled is. Ez a második fenyegetés a szüntelenül csaholó benső énjének szólt. Az alkohol vasmarokba fogta a gyomrát. Gyorsan szájára vette az üveget és megint ivott, és megint várt. Gyomra minden kis lázadására kész volt újabb megtorló akcióval válaszolni.
