Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Gál Sándor: Akinek fél szemét kiharapta a kutya
vagy haragot ébresztett volna a lánya, vagy valaki más iránt. Soha az életben nem gondolkodott előzményeken, következményeken; összefüggéseket, okokat és érveket nem keresett. A teheneiket szerette, a bort, meg a cigarettát. Most se támadt fel benne a jogos apai düh a lánya okozta megszégyenülés miatt. Valami tehetetlen szomorúság ülte meg. — Hát a szőlőben... — morzsolgatta a szavakat maga elé — a szőlőben... No, mindegy ... A kórházi ágy, amelyen a lány feküdt a műtét után, valószinűtlenül fehér volt, meg a falak is. A mennyezet szintén; minden csupa fehér, tiszta és áttetsző. A háta elzsibbadt, de nem mert mozdulni, csak feküdt csendesen, tele új félelemmel, tele új remegéssel, fehér, fagyos remegéssel. Szeme előtt a szoba lassan ringott, mintha hajó volna. A tárgyak vándoroltak, jobbról balra, egyre csak balra, vissza a régi oldalra, a régi riasztást sodorva maguk előtt. A szoba ringása lassú forgásba oldódott, elmozdult, körbe, egyszer, kétszer, mindig gyorsulva, s végül már követni se tudta a forgások számát. Minden hihetetlen gyorsasággal változik. Forróság önti el, majd megcsapja a hirtelen támadt szél friss lehelete. Mintha a szőlősorok között állna... Jaj, mennyi idő telt már el azóta? És már nincs semmi, csak ez a nagy fehérség, ez a fagyszínű mennyezet, s az új félelem. Üj félelem. Nincs kiút, nincs felemelkedés, nincs semmi remény. A zsilipek újra lezárultak. S jönnek a szemek, a gúnyos, kegyetlen szemek. Az utca szemei. Pór Bertalan: Kompozíció vázlat, 1927
