Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Gál Sándor: Akinek fél szemét kiharapta a kutya
— És a félszemű csak fél ember. „ ... csak fél ember.“ A mozdulatai gyorsaik voltak, mint a nagyon finom idegzetű mén bőre- remegése. — Tizenöt éves vagyok. A tükör újra ismételte a szavakat, pontosan követve a szemben ülő lány ajkának a mozgását. A mozdulatok iker-sora sejtelmessé és valószínűtlenné tette a helyzetet. Két szem nézett egymásra, s fél araszra tőlük két sötét üreg, amelyek mélysége mindig összébb szükült, s bezárta a világot. A tizenöt éves lány félelmét, félszegségét olyan feszültséggé növesztette, amely csak a végletekben képes feloldódni. S az egyik ilyen véglet ez a párbeszéd, amelyet a tükör előtt folytat. Félmeztelenre vetkezik, leül a tükör elé megbizonyosodni arról, hogy ugyanolyan fehér a bőre, mint a többieké, hogy ugyanolyan két kemény dombocska a melle, mint a többi lánynak, hogy a bordái felett ugyanolyan sima és feszes a bőr. De a lány többet keres, többet akar már ennél a bizonyosságnál. Azt keresi, ami nem ugyanolyan, azt keresi, ami több és szebb a testén a többiekéhez hasonítva. Tenyerével végigsimítja a vállát. A válla szabályos és fehér. A szoba félhomályában villog, mintha márványból faragták volna. — A vállam szebb ... A tükör bizonyítja a lány igazát. Tovább figyel. Szeme centiméterenként értékeli a formákat. Keresi az arányok harmóniáját, s boldog, ha valami újat fedez fel. Olyat, amit eddig kikerült a tekintete, amit még nem látott a megmaradt szem, az egyetlen. Néha úgy érezte, mikor így a széken ült, hogy körülötte minden elmozdul, s a szobában levő bútorok, képek a bal oldalon tolódnak össze, azon az oldalon, ahonnan ő látja. S ez a megbomlott egyensúlya kép riasztotta. Aránytalanul megnőtt benne és súlya az éveivel egyre emelkedett. A világ felé áradó érzései elé zsilipeket emelt, amelyek mindent feltartóztattak. Az érintkezési felületek megszakadtak egy ponton. A tükör előtti asztalkáról felvette a fésűt és hosszú, sötét hajába mélyesz- tette. A fésű nyomán parányi szikrák pattogtak s a haj lágyan leomlott a vállára, keblére, s az arc fehérségét sötét keretbe fogta. Mosolygott. — Ez az én hajam, az én hajam. Ilyen csak nékem van. Csak nekem... Egyedül nekem __ L egszívesebben kiszaladt volna az utcára, hogy hangosan belekiabálja örömét a szürkületbe. Az utca azonban félelmetes volt. Az utcán emberek jártak, akiknek két szemük van. Az utcának sok nevető szeme van, s ezek a szemek kegyetlenek, könyörtelenek és gúnyosak. Kiabálnak: „Nézd, a félszemű megbolondult, nézzétek, nézzétek ...“ A tükörben az arc előbbi öröme fájdalmas, torz görcsbe rándult. „A félszemű megbolondult__“ — Nem! Nem... A hajam szebb, az én hajam a legszebb. Selymes, csillogó ... A szavak csak suttogások voltak, mégis úgy csattogtak körülötte, mintha minden más hangot le akarnának győzni. Pedig a szobában csend volt. Csend és félhomláy. De ebbe a nyugalomba betörtek a tegnapok, az emlékek; betört az utca sok-sok szemével és riasztotta a félszemű lányt. A fésűt szorító ujjak elkékültek, s megint minden a bal oldalára billent. Az előbbi játék biztonsága elveszett. Szertehullt a mindennap keresett bizonyosság arról, hogy egyenlő a többiekkel, azokkal, akik két szemmel látják a világot, a fák messzire szökő árnyékát, a tóból kiröppenő halak szivárványtestét, az alkonyat bíborát, a férfiak szemét, szájmozdulatát, s a pillantások delejét. Ezek az utcáról betörő szemek, ezek a gúnyos csillogó szemek... Ezek a riasztó lángok csillogtak már csak a félhomályban, kavarogtak a tükörben, amely lassan elnyelte, széjjelmosta a lány alakját, mintha ott se lett volna. Szőlőt kapált a hegyen. Ruháját levetette, hogy barnára fürösszék a napsugarak. Barnára, barnábbra, mint a többi lányt.
