Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Beszámoló a csehszlovák és olasz kult úrm u nkásak dobriši találkozójáról
mert Klíma felszólalásában inkább csak a negatív jelenségeket összegezte... „A szocializmus azt a követelményt támasztotta a művészettel szemben, hogy legyen érthető a tömegek számára. Nincs illúzióm afelől, hogy ez az óhaj őszinte és demokratikus volt. Inkább üres gesztus volt a nép felé, amelyek nemsok beleszólása volt a dolgokba. Végre le kell számolni azzal a reakciós mítosszal, amely a haladó és mindig egészségesen gondolkozó népi magatartásról énekel. . . Tisztában kell lennünk azzal, hogy a helyzet a valóságban sokkal összetettebb. A földműves sohase fog olyan érdeklődéssel nyúlni az EFSZ-ről írt könyvek után, mint a detektív történetekért. Én az átlagról beszélek. Mindnyájan gazdag tapasztalatokkal rendelkezünk az ún. kultúrhrigá- dokkal kapcsolatban. Már akkor is mosolyogtunk rajta, de ezt a magatartásunkat a közönyösség maszkja mögé rejtettük. Pedig jól tudtuk, hogy az efféle irodalmi találkozókkal alig/ha vívunk ki bármiféle kultúrforradalmat. De vannak derűsebb tények is. Üzleteinkből eltűnnek a giccsek. Lakásainkból is. Nálunk aligha élhetne meg valaki ízléstelen emléktárgyak eladásából. Könyveink összehasonlítat- lanul olcsóbbak, mint nyugaton és például a versbarátok körébe csupán Szlovákiában tizenötezer ember jelentkezett. Természetesen az átlag olvasó ízlése és az értelmiségiek és az írók ízlése között mindig volt és lesznek ellentétek. Csak a legmagasabb művészi megnyilatkozási formákban tűnik el ez az antagonizmus, a népmesékben, a balladákban, Fulla képeiben. Természetesen ez a kérdés sokkal nagyobb tájékozottságot igényelne a mi részünkről, elmélyültebb őszinteséget és a konkrét vitaanyaghoz, ebben az esetben Rossana Rossanda cikkéhez való szorosabb hozzáállást. Sajnos ezen a téren adósak maradtunk a kimerítő válaszadással. Az avantgardizmussal kapcsolatban, amelyet már Laco Novomeský bevezető felszólalásában érintett a Gramsci Intézet igazgatója, Giansiro Ferri megjegyezte . . . „meg kell találni azokat a történelmi összefüggéseket, amelyekkel a múltban minden avangard mozgalom rendelkezett. Az avantgard mindig mint bizonyos valóságok objektív eleme jelentkezik és gyakran a társadalomhoz fűződő negatív kapcsolatok leleplezőjének negatív szerepében. Az avantgard azokban a megnyilatkozási formáiban is elkötelezett, amelyek kívülről nem látszanak szervezetteknek“. Nem értett egyet Pasolinivel, aki a mi csehszlovák avantgardunk történelmi alátámasztottságát vitatta ........Éppen Úgy, mint ahogy az olasz avantgard ösz- széfügg a neokapitalizmus problémáival a szocialista társadalmon belül, az avantgardizmus i s a valósághoz fűződő bizonyos kapcsolat kifejezője, az individualitás különösen elkötelezett formája.. Pasolini felszólalásában többek között ezeket mondta: „Hozzászólásom rendkívül szerény. Iákoláls könyvszerűen feltárom az olasz avantgardizmus képét. Az olasz avantgard szerintem nem a neokapitalizmus terméke, hanem sokkal bonyolultabb annál. Ideálisan a jelenlegi társadalom mullponjához kapcsolódik, amely új fejlődési formáját éli és a társadalom régi típusából technofcratikus neokapi- talizmussá változik. Ez okozza az egész zűrzavart az olasz irodalomban. Szinte az összes kapcsolatok széttöredeztek. Az írók ma már nem a régi jó társadalom amolyan arisztokratikus figurái és a fejlődés iránya sem az ötvenes évek szocializmusa. A változások kiváltója éppen a feszültségek elernyedéséből adódik. Amíg napjainkban minden olasz író válsággal küszködik, az avantgardon belül bizonyos élénkség tapasztalható és ez a társadalom jelenlegi fejlődési szakaszából következik. A holtpont éppen a kapitalizmus vége. Az érdekes ebben az avantgard destruktív és ön- destiruktív karaktere, amelynek az értékek pusztítása és önpusztítás a célja. Eltekintve ettől a destruktív jellegtől, egy pozitív elem is kihámozható, amely onnan ered, hogy ezen a folyamaton belül kiformálódik a technoló- gikuts ember. Én nem vagyok avantgard művész, vitában állok velük. Véleményem szerint a nyelv és a stilisztika terén is alapvetően tévednek. Ami a nyelvet illeti, ezt két részre bontják. Szerintük létezik egy A (tradíciós) és egy B (technakratikus) nyelv. Ez szerintem téves felosztás. A nyelv az C, amely az A-t és a B-t is magába foglalja. De egyúttal ez napjaink nyelve is, foglalkozni kell hát vele. A stilisztikában még nagyobbat tévednek, mert a technologizálásukban mítoszt látnak, már pedig minden misztifikáció a klasszicizmushoz vezet. Ebből következik, hogy az avantgardis- ták klasszicisták, akademisták. Ezt akár szöveggel a kezemben is bizonyíthatnám“. A kultúra és a politika viszonyával kapcsolatban Pasolinii rámutatott a politika és a kultúra együttmunkálkodásának a szükségességére, amelyen belül azonban mindkét részről a teljes autonómiának kell érvényesülnie. Az „ezt nem szabad“, de'az „ezt szabad“ nélkül is, mert ez az utóbbi sem más, mint atyás- kodás. A művészet szabad kifejezési formájához többen hozzászóltak. Sasso megjegyezte: „vegyük a művészet szabad kifejezésének szükségességét kész ténynek. Ügy vélem, ennek a kérdésnek a princípiumában mindnyájan megegyezünk. Szabadság nélkül jelentős iro
