Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról

hiánya: a magasabb szakképzettséggel gyakran veszedelmesen párosul az anyagi javak hátrányos elosztása és az alacsonyabb életszínvonal.

Csakhogy itt nemcsak a fizetési feltételek mechanizmusáról, hanem a meghátrálás és a rezignáció nagyonis előrehaladott, eleven folyamatáról van szó. Többet tudni, jobban dolgozni, mesterré válni (főképp a szó átvitt értelmében) már régen nem eszménye senkinek. A magasabb műveltséget, különleges képességeket nem értékeljük érdem szerint. Az embereket lapuló, föltűnés nélküli, kényelmes és óvatos életre neveltük. Az igazi társadalmi megbecsülés —, bárkinek a jóhíre szempontjából nagyrészt közömbös, ki mennyit tanult, és hogyan dolgozik. Kitűnni valamiben egyszerűen „nem fizetődik ki“. Ha valaki keményen megköveteli a jó minőségű munkát, kiteszi magát annak a kockázatnak, hogy a legközelebbi alkalommal aszociális elemet csinálnak belőle. A népi megfogalmazások kegyetlen nyíltságával azt mondhatjuk, „kupán vágnak, ha egy fejjel túlnövöd a többit“.

Mindez szükségszerűen döntő módon befolyásolta az emberek lelkivilágát, etikáját, viszonyát a társadalom érdekeivel szemben s az emberek szocialista jellemének alakulását; mindez szükségszerűen deformációhoz vezetett, az opportunizmus, az indolencia, az óvatos önzés elburjánzásához, i polgári mentalitás minden alkotóelemének regenerációjához, ami természetesen nagymértékben visszahat a termelésre.

S mindez olyan időben megy végbe, mikor a technikai forr idalom, s általában a gazdasági fellendülés világszerte tudatosan és habozás nélkül az agy energiájára, a magas műveltségre, a szakképzettségre és a specializációra fekteti a fősúlyt; mindezt negyvenhét évvel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és tizenhat évvel Február után, olyan helyzetben, amikor a Szovjetunió kommunistáinak programja már azt jelzi, hogy a munkásosztály technikai-mérnöki színvonalra küzdi fel magát, ahol a szakképzettség hiánya a provincializmust, a műveltség alacsony szintjét jelenti, a primitivizmust retrográd és visszahúzó erők veszedelmes forrásának tekinti, a társadalmi és történelmi fejlődés akadályát látja benne.

S még ez se minden.

Szomszédomat a személyi kultusz a legszembeötlőbb módon sújtotta: ártatlanul bebörtönözték, s nemrég teljes mértékben rehabilitálták. Egy idő múltán beidéztek az illetékes helyek, és jó fizetéssel járó vezető helyet kínáltak neki. Gondolkodási időt kért, közben áttanulmányozta az üzem problematikáját, amit vezetésére akartak bízni, kidolgozott egy koncepciót, mely szerint rövid időn belül fokozná az üzem gazdasági eredményeit, s benyújtotta. Csodálkozására bizonyos zavarral, sőt kedvtelenül fogadták elképzeléseit, s mindezt nem a koncepcióban fellelhető hibák váltották ki, de maga a tény, hogy azonnal új kezdeményezéssel hozakodott elő.

Világosan, bár nagyon leegyszerűsítve így is mondhatnám: a szóbanforgó üzem már hosszabb ideje passzív mérleggel zár, s ez a tény köztudomású; ráadásul mindenütt belenyugodtak már ebbe az állapotba. A „tűrhető“ és indokolt“ deficittel számolt a gazdasági terv is. Nincs vele különös gond. Az ügy úgyszólván nyugalmas egyensúlyban van. Az új ember kezdeményezése, aki ezt-azt újjá akar szervezni, kockázatot jelent. Az üzem vezetéséért felelős ember, akinek már régóta nem kell indokolni a krónikus „elviselhető“ deficitet, most kénytelen lesz fűnek-fának megmagyarázni a változást, hirtelen vállalnia kell a felelősséget. Hogy most nincs egészen rendben a dolog? Hát persze, hogy nincs, csakhogy ezzel már számolnak, mit akar hát az új ember? Vegye fel a fizetését és ne bosszantson! A jó káder olyan káder, amelyikkel nincs semmi nehézség. A kezdeményező káder új gondokat, új felelősséget jelent. Ilyen hibásan működő üzemmel még száz évig is el lehet élni, de ki kezeskedhetik arról, mit hoz a változás?

2