Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról
Patar Karvaš az emberekről és a munkáról Képzelet és kockázat nélkül is bárki megállapíthatja, hogy e jegyzetek nem egy közgazdász, hanem az irodalmár észrevételei, akinek legkézenfekvőbb feladata, hogy szorgalmasan figyelje, mi megy végbe az emberek lelkében, mit művel velük a maguk teremtette világ. E szakemberek számára bizonyára naív feljegyzések ezek és nem is valami mélyenszántó meggondolások alapján születtek, s ennek nemcsak az az oka, hogy az embernek, sőt irodalmárnak nincsenek minden pénteken mélyen szántó meggondolásai, épp ellenkezőleg, csupa banalitás ösztökélte őt. Mégsem olyan banálisak, mint a rossz vers, vagy egy frázisos szónoki beszéd, olyanok inkább, mint a kemény kövezet, mint egy pohár hideg víz, egy hirtelen kézfogás: hiszen az ember nem lebeghet a levegőben, nem halhat szomjan, s nem élhet egymagában. Valami csekélységet akartam vásárolni; olyasmit, amire a háztartásban minden pillanatban szüksége van az embernek, a továbbiakban kiderül, miért nem fontos, hogy mi volt, csak egy dugóhúzó-e, egy ceruzahegy vagy gyufa? Elszántan sorba álltam, s figyeltem a fiatal elárusítót, aki olyasvalamivel küszködött, amit valamikor kereskedelmi számtannak neveztek. Az előttem álló idősebb ember elvesztette a türelmét, és hangosan közbeszólt: .. Meg öt az harminc, meg húsz az ötven, meg ötven az száz!“ A fiatal elárusító abbahagyta a munkát, kényelmesen nekitámaszkodott a pultnak, hosszan elnézte a várakozók sorát, s aztán lassan, de bosszúsan így szólt: „Mit gondol tulajdonképpen? Azt hiszi, talán fontos számomra, itt vásárol-e vagy máshol? Ha nincs megelégedve, föl is út, le is út. Nekem édesmindegy!“ A vásárlók mozgolódni kezdtek, s én rászóltam a legénykére: „Hogy mer így beszélni egy idősebb emberrel!“ Ám abban a pillanatban felismertem, hogy itt egyáltalán nem erről van szó, hogy a legényke, talán fáradtságtól, de őszintén, s az is lehet, csak butasága folytán, de sarkalatos, sőt kulcsigazságot mondott ki, mely érvényes nemcsak reá, de társaira, a kereskedelemre és a népgazdaságra is. A filléres árura várakozva hirtelen elképzeltem az elárusítók, lakatosok, rajzolók, traktorosok, művészek, ápolók és biochemikusok ezres sorait, akik számára ugyancsak nem fontos a saját munkájuk. Nem volt ez valami elvont vagy éppenséggel pesszimista elképzelés; valóságosan létező tömegek voltak. Aznap ugyanis az újságban egy terjedelmes beszámoló jelent meg gazdasági sikereinkről és hiányosságainkról, melyben szószerint az állt, hogy naponta három-négy millió korona értékű selejtet gyártunk. A selejtet valaki személy szerint állította elő, s valaki személyesen eltűrte, elnézte, jóváhagyta: s ezek kétségtelenül olyanok voltak, akiknek mindez nem volt fontos, s krédójukat lélegzetelállító pontossággal ez a fiatal elárusító fogalmazta meg; talán jelentéktelen alak gazdasági életünk áttekinthetetlen gépezetében, mégis szörnyű — mert a tömegektől eltérően — őszintén és gátlástalanul megfogalmazta a rosszat, a morális és pszichológiai fertőző góc pontos meghatározását adta. Az igazi rossz nem is magában a tényben rejlik, mint inkább abban, hogy az 97 1
