Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Milan Pišút: A szlovákiai magyar költészet 1965-ben

lenből, abból a jelenből, amelyeket az iparosítással s az ifjúság lelkivilágának új atmoszférájával összefüggő új vonások tesznek érdekessé. Ha szonettet ír az esti kassai utcákról, a „férfiszemek izzó parazsát“ figyeli, s látja, hogyan „ring tűsarkon sok karcsú láb“ (annak ellenére, hogy mindez a konvencionális leíró módszernek felel meg, és sok bennük a fiatalos naivitás); ezek a vallomások az irodalmiságtól egy sajátos valóságlátás felé mutatnak. Kulcsár Tibor már egy új nemzedék tudatának a hordozója, nem érzi a múlt terhét, bizakodóan néz a jövőbe, nem érez elidegenedést, „új, tiszta Emberi Rendről“ álmodik.

Tóth Elemér A halak a mélyben úsznak című első kötete szintén a szülőföld s a falu iránt érzett nosztalgia jegyében született, hogy mint sokan előtte, csodálkozó szemmel fedezze fel a város világát. Nyíltan úgy mutatkozik be mint új költő, aki azonban újdonságát nem je.lszókkal s nem is új stílussal, hanem inkább azzal a tudattal demonstrálja, hogy más szemmel látja a világot, mint az idősebb nemzedék. Nála is észlelhető az elvont gondolkodástól a konkrétság, az embereket körülvevő tárgyak felé hajlás, lírája egyszerű elbeszélő verssorokból áll. Igyekszik a tárgyak, emberek, a szépség és szerelem létéből eredő örömet kifejezni. A nagy szavak nem keltenek bizalmat — a való világ a szavak mögött rejlik, a tisztaság világa a mélység. Ügy vágyik az emberek közötti viszonyok tisztaságára, mint ahogy a formák tisztaságára tör. Kulcsár és Tóth ebben a törekvésben egyek, de mintha költői formáik nem elég mély belső harc eredményei lennének. Verseik .főleg a fiatal emberre oly jellemző közvetlen élményekből és impressziókból születnek. Nem sematikusak, s nem patetikusak, de az ember és világ új viszonylatainak, dialektikájának és összetettségének sem felfedezői.

Ebben a tekintetben a szintén debütáló Batta György Virágot nyit a puskacsö című kötete ígéri a legtöbbet. A kötet azt jelzi, hogy a szerző tudatában van a képek sokjelentésének, hogy a dolgokat nemcsak a valóság tükröződéseként fogja fel, hanem új, lehetséges jelentések szimbólumaiként. Batta anélkül, hogy elhagyná a tematikus költészet bázisát, megkísérli a paradoxonokat és abszurditásokat tartalmazó realitás által adott új összefüggések felfedését. József Attilához intézett költői levelében azt vallja, hogy azt kell írni, amit élünk, s nem azt, amit mások más korban megírtak. Ez ugyan nagyon egyszerű, s a realizmus követelményeinek megfelelő elv, de az ő esetében a realitás nem a dolgok felületét, hanem rejtett értelmüket

jelenti. Itt minden az ember helyéről és emberi feladatairól beszél. Bizonyos összefüggésekben az ember jelentéktelen, múló jelenség, de egiydejűleg a legnagyobb érték is. Ezért fejezheti ki Batta frappánsan a háborúról álmodó öreg emberről rajzolt képben reményét; hiába lő a szunnyadó öreg, puskacsöve faágként kivirágzik. Batta a gondolatok egyenes közlése helyett inkább a képeket részesíti előnyben. Ebben a tekintetben közel áll a fiatal szlovák költészethez. De mindenesetre egyéni, a valóságalakítás sajátos rendszerű költészete ez'.

Bizonyos értelemben meglepetés Farkas Jenó Csendország című könyve. A költő a középnemzedékhez tartozik, régibb s újabb versei egyaránt a magános lélek elégizmusának jegyeit hordják magukon. Meglepetést jelent azért, mert ez a versgyűjtemény a költőt olyan lírikus egyéniségnek mutatja, akik kezdettől fogva saját világát építi. Saját világát, amelynek vannak ugyan érintkezési pontjai a jelennel, de amely még igy is egy önkéntesen szűkebb területre és tematikára korlátozott költészet. Monológjai s dialógusai saját magával s a múlt alakjaival, a természethez intézett beszélgetései, a tátrai emberkerüló megfigyelései és élményei egy nagyon érzékeny lírikus tehetségről vallanak, aki emberszeretettől átfűtött, szinte himnikus, de klasszikusan egyszerű stílusban íródott versekben érzékeli nagyon intenzíven a szépséget. Költészete valóban a „csend országa“, amelyhez nem ér el a világ zaja és ellentmondásai.

Magyar költészetünk tehát a differenciálódás új stádiumában van, amelyben egyéniségek válnak ki, egyéni stílusok alakulnak, és nemzedéki különbségek formálódnak. Sokszínűvé válik, bár még mindig sok benne a tipikusan közös vonás, amelyek az otthon, a falu iránt érzett bensőséges viszonyból, s hellyel az elszigeteltség érzéséből fakadnak. De emellett a költőiség szélesebb bázisának a kereséséről is szó van itt, amely egyrészt az ember s a nemzet világban elfoglalt helyéről szóló meditációkban és reflexiókban nyilvánul még, másrészt abban a törekvésben, hogy a szépséget konkrétságában és sokrétűségében kell látni. Ebben a tekintetben az Ady Endre és József Attila hagyományaira támaszkodó csehszlovákiai magyar költészetnek vezető szerepe van az egyéb műfajokkal szemben.

Az év legfigyelemreméltóbb verskötete Monoszlóy Töltésszimmetriája, mellette Bábi Tibor előző fejlődési szakaszát lezáró Forrás éneke című kötete, s a fiatalok közül Batta György Virágot nyit a -puskacsö című valóban újító könyve.