Irodalmi Szemle, 1965
1965/10 - FIGYELŐ - Milan Pišút: A szlovákiai magyar költészet 1965-ben
figyelő Az írószövetség választmánya foglalkozott a szlovákiai magyar irodalom 1964—65-ös termékeivel. Az alábbiakban közöljük a két főbeszámoló teljes szövegét. Szükségesnek tartjuk azonban megjegyezni, hogy szerkesztőségünk nem azonosítja magát teljesen Milan Pisát és Karol Tomis véleményével és írásuk hangjával. Az értékelést hellyel sommásnak és kinyilatkoztatónak, a hangot „lekezelőnek“ tartjuk. Egyetértünk pl. Milan Pišút értékrendjével, de nem tartjuk eléggé érvelőnek, s így meggyőzőnek (pl. Monoszlóy esetében), s helytelenítjük azt az aprioritást is, amely Karol Tomissal ilyesmit írat (Szabó Béla: Ebek lázadása című könyvéről), hogy: „A regény egy harcos antifasiszta műve, „s nem nélkülöz bizonyos ideológiai és művészi színvonalat sem. Karol Tomis azzal a megállapítással vezeti be írását, hogy a szlovákiai magyar irodalom jelenlegi „művészi szintje“... „lehetővé teszi a jelenlegi szlovák és cseh irodalom fejlődési ritmusába, ideológiai és művészi törekvéseinek egészébe való beilleszkedést is“, de a későbbiek során meg sem kísérli ezt a „bekapcsolást“, s így beszámolója megmarad „beszámolónak“, a „bírált“ művek olvasása közben született impressziók felsorolásának. Az írószövetség magyar szekciójának vezetője, valamint szerkesztőségünk úgy véli, hogy a jövőben a hasonló felméréseket nagyobb körUltekin- téssel kell elkészíteni. Szükségesnek mutatkozik a választmány által felmért korszak újabb, elemzőbb, összetettebb értékelése is a szekción belül. Szerkesztőség Milan Pišút a szlovákiai magyar költészet 1965-ben Az ez évben megjelent nyolc verseskötet formai és tartalmi gazdagságával egyaránt túlszárnyalja a tavalyi alkotások színvonalát. A magyar lakosságunk életéből magától értetődő rendszerességgel következő alaptéma: a „költő és az otthon“ viszonya új témávai, a regionalizmus ellenpólusával: „a költő és a világ“ gondolatával bővül. S mindemellett ebben az évben sem állíthatjuk, hogy magyar költőink túl sokat kísérleteztek volna a költői kifejezéseket illetően, s feltűnően igyekeztek volna megbontani a hagyományos formákat. A legfiatalabb szlovák lírikusok alkotásaiban újraéledő szlovák szürrealista hagyományok számukra idegenek, habár náluk is megfigyelhető a valóságábrázolástól s annak eszmei kommentálásától a szubjektív átélés és dra- matizálás felé fordulás. A kevésbé hiteles, világról szóló vallomások felett náluk is túlsúlyba kerül a lírai önvallomás, nagyobb bátorsággal beszélnek saját nevükben, s fejezik ki saját világukat. A szlovákiai magyar lírának mint a közösen átélt valóság sajátos kifejezésének helye van Szlovákia irodalmában, s emellett eleven a viszonya Csehszlovákia egész irodalmának atmoszférájához is. Bábi Tibor A Forrás éneke című kötetével már az előző gyűjteményében (Tízezer év árnyékában) kifejezett törekvéseit folytatja: tisztázni a jelenkori ember helyzetét, az élet értelméig hatolni, s megbizonyosulni a proletár internacionalizmus jegyében győző ész és emberség erejéről. Szélesen hömpölygő whitmani verssorokban bejárja életét, s keresi az ember és a világ jövőjébe vetett hit forrását. Verseiben nagyon kifejezően hangzik fel az elidegendés érzése s egyidejűleg a költő tiltakozása minden ellen, ami az embert csak a társadalmi és termelő mechanizmus részévé teszi, felemeli szavát az atomizálódás, az ember egyéniségének szétverése ellen. („Széthullottam, akár egy bomlott óraszerkezet“, „A világ valami bomlott órás műhelye.“) Nem lehet kétségbevonni, hogy Bábi teljesen kifejezi felkavart gondolatait, mély nyugtalanságát, aggodalmát és kétségeit: hogy van
