Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Móricz Zsigmond: Kismadár
szorongásuk, innen a sötét színek. S ha csak ennyi lenne Szakonyi mondanivalója, nemigen érdemelne könyve több figyelmet, mint egy egzisztencialista kísérlet, csakhogy a Szakonyi- hősök egy idő múlva, valamilyen döntő élmény hatására mindig eljutnak a miért?-ig, a mit kellett volna tennem?-ig, vagy a mit kéne Móricz Zsigmondi Kismadár Bemutató a M. T. SZ.-ban Ügy kezdődik, mint Csepreghy Piros Bu- gyelárisa. Ott is világgá megy a huszár, s kicsit úgy is mint a népmesék, ahol szerencsét próbálni indul a legkisebb fiú. A Kismadár Miskájából azonban sem törzsőrmester, sem királyfi nem lesz, mindössze falusi proletárból városi proletár. Böske a kedvese már inkább a mesék útját követi, mert ő nagygazdáné lesz, de mert ő is égi madár (Mórizs Zsig- mond madara) végül visszatér Miskához és a szegénységhez. A négyfelvonásos vígjátékot, amelyet inkább drámának érzünk, nem annyira a dramaturgiai szakszerűség, mint inkább a költészet szárnyai tartják a magasba. De ez távolról sem válik kárára, hiszen már Aichylos is bevallotta, hogy drámái csak morzsák Homérosz asztaláról. Valami más az, amely első pillanatban, a szegénységet száműzni készülő korunkban anakronizmusnak tűnik: a szegénység szeretete. De ez is csak első pillanatban, mert a móriczi realitás itt sem jár a népszínművek agyaglábán. Böske ugyanis nemcsak a gazdagság és a szegénység között választ, de a fáslis lábú kappan riagygazda és a daliás Miska között is. Aztán meg a gazdagság nem is kényezteti annyira. Nemcsak a sógor és komaasszonyok gyűlöletével kell megküzdenie, de magának is keményen kell dolgoznia. Ezt a darabban fel is panaszolja: „Másnak a lába- kapcája vagyok én már, mindenki belém törli a sáros csizmáját... Nagygazdáné ... Mindenki irigy ... Van mire ... Se cselédem, csak dolgom ... Megszakadhatok bele ..Kár, hogy a komáromi előadásból ez a rész kiiktatódott. Mindent egybevetve nehéz megérteni, miért nem volt soha sikere magyar színpadokon a Kismadárnak. Mert nem volt. Az 1940-es évek elején, amikor Gyergyói báloknak és ehhez tennem?-ig. S ez az eleven erkölcsi érdeklődés a szerző vitathatatlan tehetségén túl, legnagyobb érdeme. A modern ember erkölcse. Ezt kutatta a fiatal író nagy szenvedéllyel már sikeres drámájában, az Életem, Zsóká-ban is, s ez érdekli elsősorban új kötetében is, s ez teszi különösebben figyelemreméltóvá. Tőzsér Árpád hasonló fércműveknek tapsolt a magyar közönség, Németh László a Kismadár szinte kifütyült bemutatója után így írt: „A rendező nem tudta a költőt kellő eréllyel képviselni, a színészek a maguk esze szerint gyilkolták s huzatták a szöveget: az ország „krémje“, a nézőtér pedig „pihá“-t mondott és hazament. Egynéhány író azonban, aki nem értette, miért nem jött a darab illő helyen, a Nemzetiben, az előadás után megivott egy félliter forralt bort s két feketekávét s azt mondta, hogy a Kismadárnak elégtételt kell szerezni. Kivinni s legalább százszor játszatni valamelyik külvárosban.“ Miért idézem a darab múltját? Csak azért, hogy annál dicsérendőbben kitűnjön a Komáromi Területi Színház darabválasztó bátorsága, amely vállalta a kockázatot, s egyúttal helyes ösztönnel megérezte, hogy színészgárdájának jelenlegi összetételéhez is közel áll a népi figurákat igénylő előadás. Ami azonban már nem dicsérhető ilyen egyértelműen, az a komáromi dramaturgia munkája, amely több esetben húzással, s általában tempógyorsító eredménnyel, egy már említett húzástól eltekintve helyesen járt el, de annál helytelenebbül, amikor a móriczi mondanivalót több helyen megtoldotta, kitol- dotta. Erre sem a darab, sem Móricz Zsigmond nem szorult rá. A fenti elmarasztaláshoz azonban mindjárt elöljáróban azt is hozzá kell tenni, hogy a Gyárfás bemutatóval szemben a mostani bemutató ha nem is volt hibátlan, méltónak mutatkozott a hozzáfűzött várakozáshoz. Hogy ez így történt, az részben a rendező, de elsősorban Ferenczy Anna érdeme. színházi figyelő
