Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (regényrészlet)
ván jártamban és másutt is, nem egyszer meggyőződhettem róla, hogy a gyerekek tudatlanok, nehezen birkóznak meg az ábécével, nem tanulnak meg rendesen olvasni, s ha az előrelátó műveltebb szülő nem veszi kézbe őket, még tízéves korukban is hadilábon állnak az egyszereggyel. Nekem akkor, negyvenhét őszén csak az ösztönöm súgta, nincsen rendjén, hogy iskolák nélkül maradtunk. Ha a párt kezében volna a hatalom, nem tűrné, hogy gyermekeink, akikre a jövőben annyi minden vár, ne tudjanak felkészülni. Kántor, a jó nevelő érzékeny előrelátásával megsejtette, amit én csak évek múlva ismertem fel, mennyire hátrányban lesznek a mi fiataljaink, hogy fogékony, ifjú fejjel nem sajátíthatták el a legelemibb tudnivalókat. Az akkor hat-hét esztendős fiú ma férfikorba jutott — a lányokról most nem beszélek —, és nem egyszer tapasztalom, milyen nagy hiány van tudásban, húzódozik a könyvektől, nehezen barátkozik meg a szükséges szakirodalommal, de még egy könnyű olvasmány sem köti le a figyelmét. Küldjük mező- gazdasági iskolába, tanfolyamra és a négy esztendős kiesés mindig kíséri, óhatatlanul visszaszorítja. Annyi minden kívánkozik most a toliam alá, hogy azt sem tudom, hogyan folytassam, mit jegyezzek- fel előbb: a jogos panaszokat és sérelmeket, vagy írjak a fiatalok, tizenhattizenhét esztendős legényemberek hősinek mondható bátorságáról és helytállásáról. Úgy érzem, hogy valósággal legendát kellene írnom ezekről a fiatalokról, akik ma főiskoláinkon tanítanak, újságokat szerkesztenek, könyveket írnak, betegeket gyógyítanak, vezető állásokban országos ügyeket intéznek, de akkor, a jogfosztás éveiben az életüket is kockára tették, télvíz idején átmerészkedtek az Ipoly vizén, könnyű ladikon átkeltek a Dunán — mint Vince bátyám legényfia —, hogy odaát valahol Pápán, Csurgón, Sárospatakon vagy egy pesti főiskolán, színi akadémián tovább tanulhassanak. Regénybe kívánkozik, hogyan jártak sötét éjszakákon csempészutakon — magukat csempészték át, a tudás, a nagyobb emberség végett, amitől az otthon megfosztotta őket. Ma szinte legendaszámba megy, hogyan lopakodtak csendőrök és fináncok között, bevárva az őrjárat mozdulását, dobogó szívvel, félig eszméletlenül a perceket számolva, mikor surranhatnak át észrevétlen a határon. Volt csendőr, aki nem takarékoskodott a golyóval. Tudok áldozatról, akivel a víz vagy a golyó végzett, de tudok olyan határőrről is, aki elfordult, szemet húnyt, vagy maga igazította a helyes útra a puskája elé tévedő fiatalt, mert tudta, hogy emberségével valamit jóvátehet a megtörtént rosszból. Valahányszor otthon jártam, mindig világosabban láttam, mennyire árt minden tekintetben, hogy falvainkon parasztjaink felemás helyzetben élnek — adófizetési és be- szolgáltatási kötelezettségekkel, de állampolgári jogok nélkül. Nem egyszer kétkedve kérdeztem magamtól, vajon ha apám Bélafalván marad, ebben az áldatlan helyzetben a jó gazda gondosságával sáfárkodna-e a földdel, amely jog szerint nem az övé, csak a kezére van bízva, megadná-e a földnek mindazt, amit megkövetel? Ismertem dolgozó kedvét, semmihez nem mérhető földszeretetét, de tudtam azt is, hogy azt a nagy munkakedvet és sze- retetet meg is lehet törni. Nem állítanék azonban valót, ha azt írnám, hogy Bélafalván és másutt szűkösen vagy éppen nyomorúságosán éltek. Kenyérben, élelemben nem szenvedtek hiányt, a többit pedig, ami kellett, megszerezték, ha nem is egyenesnek és tisztának mondható úton. Hússal és baromfival, tojással és vajjal feketéztek, hajnalban a batyús asszonyok áradata lepte el a városokba indított vonatokat; a férfiak dohányt csempésztek, posztót és fehérneműt vittek át a határon cserébe azért, ami nekik kellett: Mondhatnám erre, a szükség törvényt bont, kényszerből tették, de ez rossz érvelés, nem jó védekezés. Ha baj van, annak gyökerét kell megkeresni, nincs más útja az orvoslásnak. Szokásom szerint megint Kántorhoz fordultam, vele próbáltam megvitatni gondolataimat. Mindazt a rosszat és helytelent, amit a múltban az osztályelnyomatás és a német megszállás hozott, meg kell szüntetni, mondtam szenvedélyes, vérmes természetemtől diktált haragos és botladozó szóval. Valamit sürgősen tenni kell, hogy az uralomra került, magukat demokratáknak nevező antiszociális elemek régen sutba való, szűk látókörű politikájukkal ne verjenek továbbra is éket közénk, kisebbségi sorsban, jogok nélkül élő magyarok és szlovákok, csehek közé. — Nincs benned semmiféle politikai érzék — intett türelemre. — Még mindig nem akarod megérteni, hogy a mi kezünk kötve van. — A miniszterelnöki székben kommunista ül. Ez nem elég? — Nem elég, mert hiába van akaratod, ha száz erő szegül ellene, és nincs megfelelő hatalom a kezedben. A végrehajtó szervek