Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Monoszlóy Dezső: A fal
Monoszlóy Dezső Negyvenöt évig Garády is úgy nézett a falra, mint más ember: a fal fal. Ennél több időt aligha szentelhetett rá, mert összesen ötven éves volt. Ennyi év alatt persze sok minden történik. Például, kitör a háború, és behívják az embert katonának. Garádyt nem hívták be, ugyanis, ahogy azt Békefy a kabaréban mondogatta „pontosan két eset van“. No már most az embernek vagy van szersncséje, vagy nincs, vagy hasba lövik, vagy nem. Garádyt hasba lőtték. Egy utcai járőr véletlenül. Garády a császárt éltette, de ezt később nem részletezték, már azért sem, mert akkoriban legitimisták csak a csillagkeresztes nők voltak, többé kevésbé azok is kihalófélben. Ha hasba lövik az embert, ismét két eset van, vagy belehal, vagy nem. Ha nem hal bele, akkor jó. Garády ezzel nem tudott teljesen egyetérteni. Befáslizott belekkel feküdt a kórházban, valami ellenszenves üvegszerkezetből szőlőcukor csöpögött az ereibe, időnkint makacsan odatapadt gézeket húztak ki a sebéből, ilyenkor ordított, ha meg kissé csillapult a fájdalma, a falat nézte. Talán akkor vette először szemügyre komolyabban. Sírna volt és egyszínű. A menyasszony is simán otthagyta. Mialatt Garády a haslövésével feküdt, jövendőbelije frontra induló katonatisztekkel szórakozott. A barátok hozták a jó hírt: Lefüleltük, öregem. Nahát, milyen szerencséd van, még idejében kibújt a szög a zsákból! — Garády a menyasz- szonya szőke huncútkáira, rózsaszín fülére gondolt, és úgy érezte, a szíve is haslövést kapott. De mint utóbb kiderült, ez a másik lövés sem bizonyult halálosnak. Sőt. Garády fényképészsegédként szolgált egy fényképész özvegyének boltjában. Ez a szakma jól illett holdvilágképéhez, mert a felvételekhez és az „itt repül a kismadár“-hoz meg „kukkucs“-hoz kedvesen tudott mosolyogni. A bolt ugyan kicsiny volt, de az özvegyasszony tulajdona. S az özvegy sem volt reménytelenül öreg, a születési anyakönyvi kivonata szerint is mindössze tizenöt évvel látszott idősebbnek Garádynál. Ezzel szemben, erről ugyancsak az anyakönyvi kivonat tanúskodott, a megfelelő rubrikákban nem hiányzott a megfelelő feljegyzés az időközben megboldogult szülőkről, amit Garády nem mondhatott el magáról, mert neki az „apja“ rovatot a „törvénytelen“ szócska ugyancsak elrondította. Az ő születési anyakönyvi kivonatának mindössze a Garády név végén álló y volt minden ékessége. Bár azt sem tudta pontosan, honnan szerezte, az idők múlásával egyre valószínűbbnek látszott, hogy valami jóindulatú helyesírási hiba lehetett a különös y keresztapja. Garády sokáig nem is törődött ezzel, de egyszer egy pesti mulatóban (életében akkor bátorkodott oda először) egy dzsentri fiúval akadt össze: Garády Garády, kérlek alássan, természetesen y-nal írod a nevedet. Természetesen, kérlek alássan, válaszolta akkor. S ennek a természetesnek az ízét azóta se tudta elfelejteni, bár közben olyasféléket is hallott, hogy ismeretlen apja vándorboltosként targoncával járta a tanyákat, anyja meg szegény béreslány, aki nem is nevelte, hanem árvaházba adta Garádyt az y-nal együtt. Visszatérve az özvegyasszonyra, Garády tudat alatt anyai szeretetre is vágyott, az asszony jó leveseket tudott főzni, s amikor Garády a kórházban feküdt, és csalfa menyasszonyáról beszélt a falnak, ő a kórházba is eljött a jó levesekkel s kissé palócos kiejtésével. Garády szerette a jó leveseket, szerette a kis boltot, s elvette a nem egészen öreg özvegyasszonyt, akit húsz év óta gyötört az epebaj, s nem lehetett tudni, mennyi ideig tart még. Még tíz évig tartott. Rosszabbul is végződhetett volna. Az özvegyasszony ugyanis anyása fal
