Irodalmi Szemle, 1964

1964/10

A szobrászat az egyszerű tőmondatok művészete. A szobrász arra vállalkozik, hogy jelzők, kiegészítő mondatrészek nélkül rögzítse a lényeget. S a magyar szobrászok közt is leginkább érezzük ezt Borsos Miklós alkotásaiban: tömör kő-asszonyaiban, torzóiban, portréiban.

Sajátos hely illeti meg Borsost a magyar művészetben: azok közé tartozik, akiknek művészete a Balaton világában teljesedett ki. A pannon dombok, a magyar tenger csodálatos tája és emberei táplálják művészi invencióját. Szellemi rokona a másik nagy magyar művésznek, kinek művészete szintén ezen a tájon emelkedett európai magasságokig: Egry Józsefnek, a festőnek; nem véletlenül fogadta barátjának és tanítványának az idős mester az akkor induló fiatal szobrászt. S hogy mit jelent e vidék, mit adott Borsosnak, arról felesége így beszél: „(A tihanyi félsziget) északi lejtőjén építettünk egy kis házat... Tihanynak nagy történelmi múltja és mitikus varázsa van. Már történelmi idők előtt is emberlakta hely... Táji szépségének varázsa, partjai, hegyvonulatai és a körülvevő Balaton hullámai mondát, mesét, regét teremtenek s megihletnek költőt és elbűvölnek halandót egyaránt. Tárgyi elemeiben és az évszakokkal változó hangulataiban kifogyhatatlan. Erős vállu, erős lábú, kerekarcu asszonyok; a parti úsztatónál fürdő lovak; sziklás, lávás domboldalain legelő tehenek lassújárású pásztoraikkal s az alacsony kőfalon üldögélő pásztorlányok s az érő szőlőben lopakodó kecskék; a vékony holdsarló alatt a szürkületben haladó hordós szekerek nyikorgása dionysosi képeket idéz.

Ebben a világban, ebben a környezetben érzi otthon magát Borsos Miklós.“

E világban születtek Borsos szobrai — mintha a hatalmas tó vizéből emelkedtek volna ki simára csiszolt, időtlen-formájú kő-idomaikkal; mintha a cseppfolyósán izzó ősanyag hideggé- merevedésének pillanatában keletkeztek, a folyamok hömpölygetésében csiszolódtak volna évezredeken keresztül — a művész pedig csupán a természet vétlen játékának betetőzéseként siettette azt, ami amugyis bekövetkezett volna. Így látjuk e súlyos, tömör formákat, melyben megjelennek előttünk e női aktok, és torzók, a fejek. A végső nyugalom tartását hordozzák ez alakok — s ennek oka kétségtelenül az a biztos szerkesztettség, az a tektonikus felépített ség, mely Borsos szoborformálását jellemzi. Alkotásainak nincs mozgásuk, csak örökké tartó állapotuk — a művészben élő nyugalom és harmónia jelenik meg előttünk. Nem él a szobrászat ősrégi eszközével: seholsem alkalmazza a contrappostot, szobraiban sehol sem találkozunk a mozdulat jelzésével: körvonaluk zárt, legtöbbször egyszerű

mértani testbe foglalható — s a karok és lábak rendjével biztosan határolja el a külső teret a szobor terétől. Műveiben az absztrakció

Borsos Miklós, Temetés, 1945

magas fokát éri el: csak a főformákat tartja meg — újabb alkotásaiban ezeket is csupán jelzi — minden lekerekítve, egységesen zárt formában jeletkezik.

Szobrai azonban csak egyik — bár kétségtelenül döntő — részét jelentik a művészi oeuvrenek. Legalább ennyire jelentősek érmei és plakettjei. Az érem a plasztika és a grafika különös ötvözete — s Borsos érmeinek vonzóerejét az adja, hogy azokat nem agyagba mintázza, hanem gipszbe vési. Ez természetesen rendkívül fejlett plasztikai látásmódot követel — de épp ezáltal képes megőrizni a részletek finomságában rejlő elevenséget. Plakettjeinek témavilága rendkívül változatos: a Tavaszi capriccio a teremtés titkait kutatja, a Fény és víz a tó világát örökíti. Érmei közül kiemelkedik az a sorozat, melyet a szellemi mester, Egry József emlékének szentel; szinte két- három évenként tér vissza a problémához, 1943 óta kilenc alkalommal mintázta meg Egryt.