Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Margaréta Ekström: Egyedül Stockholmban
Egy kapualjba bújt a fenyegető harangkongás elől. Aztán mikor végre elhalt az ■ utolsó visszhang, nekiiramodott, szaladt fel a temetőbe, a templomdombra, mintha új remény ébredt volna benne. Harangszó nincs harangozó nélkül, gondolta, és bezörgetett a kapun. De a Kiara magányosan állt a napos ködben, mint aki nem szorult senki másra és a zavaró intermezzó után hirtelen csend lett az isten háza körül, könyörületes csend. De ő most már komolyan nyugtalankodni kezdett. Gyorsan átvágott a temetőkerten és egy pillanatra megállt a Caprice fogadó vesztibüljében. Szemét kápráztatta a sötétség. Sehol semmi nesz. Az ut'olsó vendégek is elhagyták a süllyedő hajót. Eltapogatózott a portás-asztalig, és nagynehezen megtalálta a telefont. A csendtől bénultan még arra se tudta rászánni magát, hogy átkapaszkodjon a kis korláton, ahelyett áthajolt felette. Nyújtózkodva próbálta elérni a készüléket, teste megfeszült, mint a felajzott ijj. Kiment a csengetés. Igen, hallatszott. De hiszen ez természetes. Miért csodálkozik? Most már okvetlenül tisztázódik majd a helyzet, csak idő kérdése. Második csengetés. Egy-két perc kell, amíg odaérnek majd a telefonhoz. Édes istenem, csak úgy egyszerűen mégsem tűnhettek el az emberek, mind egytől-egyig? Különben — ki tarthatta volna vissza őket? Tán bizony ő aki soha senkit sem tudott visszatartani. ötödik jelzés. Úristen, csak ő is ne kezdje megint a pénzt emlegetni. A lány sincs már. De miért lenne? Akár ő, akár a többi. Talán az ő kedvéért? Törődött velük valaha is? Igaz, de vannak olyanok is, akik... Tizedik jelzés. A fekete készülék jelez, jelez, kilométerekre hangzó csengésekkel telíti az üres teret. Hiába. Lehetséges, hogy rossz számot hívott? Üjra tárcsázott. Aztán megint. Más számokkal próbálkozott. Felhívta a Királyi Palotát, az Országos Levéltárat, az egyik nagy napilapot, az elvált feleségét, a legtürelmetlenebb hitelezőjét... síri csend. Egyszer automatikusan megszakadt a kapcsolat bizonyos számú csengetés után. Hideg és forróság futott végig rajta a feszült várakozás pillanataiban, amíg rájött, hogy a készülék bontott. Letette a hallgatót, érezte, ahogy a rémület pókjai feljebb- feljebb kúsznak a lábaszárán. Vagy talán ő maga süpped lassan a földbe? Le kellett hajolnia, hogy megtapogassa a padlót. Nem, az szilárd nem enged. Lázas tenyere csak közönséges, hideg, rég nem szappanozott márványkockákat érzett. Inni kellene valamit. Persze, hogy ez a baja. Leöblíteni a reggeli szorongást. Aztán később majd a délit és azután megint inni, hogy elűzze az esti rémképeket, a félelmes magányosságot és az emberektől való idegenkedést. No de ez a mai nem akármilyen reggel. És ki tenné elébe az asztalra déli tizenkét órakor a jéghideg pálinkát és melyik ivóban, mikor egy lélek sincs sehol. Hallóöóó! — kiáltotta, ahogy torkán kifért. De a kiáltás holtan terült el a földön. Csengetett a pincérnek. Hallotta is a halk zörrenést, ahogy a táblán kiugrik a szám. Óvatosan megkerülte a portás asztalát, csetlett-footlott a rossz parafaszőnyeg gödreiben, míg aztán nagyvigyázva kinyitott egy hátsó ajtót, amely a személyzeti szobákra nyílt. Itt még nem járt soha. A dzsungelben sem mozoghat az ember óvatosabban. És most már azt se mondhatta volna meg, mitől fél jobban, hogy tökéletesen egyedül van a városban, vagy hogy előbukkan valahonnan egy ember. A hosszú folyosó végén hideg nappali világosság szűrődött be és piszkos szürke négyszöget írt a padlóra. Ö lassan mozgott és óvatosan, de mégse vette észre a zsámolyt, amelyik megbújt ott a sötétben és kajánul orrabuktatta. Alaposan megütötte a sípcsontját. Üristen, a lábát törte most! Itt, ahol egy lélek sincs, nem is volt, nem is lesz sehol... Elbottorkált az idegen konyháig, mindent elraktak előle, még egy kenyérmorzsa sincs sehol. Tétovázva állt a vízvezeték előtt, elfordította a csaoot. De nem habzó, gonosz zuhatag ömlött a medencébe, csak józan, hideg stockholmi ivóvíz. A konyha túlsó végén alkov húzódott meg egy kockás függöny mögött. A kartonfüggöny egész kemény volt a mocsoktól, ételgőzöktől. Undorodva rántotta félre és egy szépen megvetett ágyat látott, meg éjjeliszekrényt, fa-széket, törött üvegű nagy tükröt. Ösztöne azt súgta, hogy pillantson be az ágy és a vizelet-szagú bútorok közé. És csakugyan. Ott állt a borosüveg. minthacsak ő maga rejtette volna oda. Vajon ki tanyázik ebben a szegényes szobácskában? A szakácsné? Vagy maga a fogadósnő?
