Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Per Erik Rundquist: Löncs szünet
— Csak türelem, mennél tovább húzódik, annál... Löncsszünet... Hová mentek enni? Vendéglőbe mentek, vágy magukkal hozták az ennivalót, ki-ki hazamegy löncsre ... A kis kövérnek két vastag karikagyűrűje van... Most hazaér, gyerekei elébeszaladnak. A lány kikukucskál a konyhaajtón, frissen vasalt fehér kötényben van, arca piros Készített valamit biztonság okáért, mindjárt jó lesz. A gyerekek — egy fiú meg egy kislány — tudni akarják, otthon marad-e most már anyuka. Az nemet int a fejével. Most még elmegy, de nemsokára hazajön megint, és akkor itthon marad, egész este velük lesz, velük játszik majd. De hát mi a dolga anyukának? Jaj, nagyon sok minden. Nemsokára itt a karácsony, a gyerekek is tudják, hogy olyankor anyukának ezer dolga van, igaz? És karácsony előtt nem is mondhatja meg nekik, hogy hol járt, mit csinált, vagy inkább árulja el? A gyerekek nagyot nevetnek. A lány beadja az ételt, és néma, kérdő pillantással fordul az asszonyához. Az titokban fejét csóválja, homlokát ráncolja, kicsit rosszallóan. A lány elébeteszi a kis tojáslepényt, meg a pirítottkenyeret, vajat, narancs dzsemet. Hát apuka mikor jön? Apuka majd csak ebédre jön, a rendes időben. És addig mit csináljunk? Jaj, édes gyerekeim, én nemsokára itthon leszek megint. Most maradjatok csendben. Ne felejtsétek el, pár nap múlva karácsony, anyukának ezer dolga van. Rájuk mosolyog, akaratlanul sóhajt, villájára veszi az utolsó falatot, a lány behozza a kávét, meg egy tál frissen sült cipót. A kis kövér előbb tétovázik, gyomrát tapogatja, aztán megadással sóhajt, és egy fél cipót a tányérjára tesz Miért nem tetszik már az egészet kivenni? Hátha még sokáig elhúzódik... A kis kövér homlokát ráncolja, szigorúan néz rá. Lenyeli az utolsó falatot, szórakozottan a tálba nyúl, kiveszi a cipó másik felét, és egyszerre szájába tömi. A vádlott görcsösen nyelt, többször egymás után. Levegő után kapkodott, egy pillanatig, a fojtogató üresség, ami torkán akadt, most még nagyobb, még üresebb lett, se le, se fel. Csomóba tapadt üresség, egyedülség. Ilyen egyedül még sohase volt.. . Érzi, hogy a szeme kidülledt, kezét torkára csúsztatja. ... megfojtotta. Igen. Megfojtotta, és most erre kellett gondolnia, mindig csak erre, hogy megfojtotta. Ahogy a saját nyakát átfogja ujjaival, úgy érezte, vékonyodik, elvékonyodik és aztán egy pillanatra mintha fellélegzett volna. Nem értette, hogy lehet ez, de így volt. Megkönnyebbült. Mindennek ellenére. Mintha közelebb kerülne az élethez, feléledne... De homloka, mikor odanyúlt, jéghideg volt a verítéktől, és a következő pillanatban hónalját is elöntötte a veríték, végigcsurgott az oldalán. Torkd viszont kitisztult. Érezte, hogy nagyon is szaporán lélegzik, igyekezett mélyen, lassan boszívni és kibocsátani a levegőt. Minden lélegzet után megpihent egy pillanatra Kicsive! azután újra ökölbeszorult a keze, derekával előre dőlt és úgy ült mozdulatlanul, semmire se gondolva ... ... aztán egyszercsak két kezet látott késsel, villával, amint nyugodtan vág, bök és a villa szabályos időközökben felemeli a falatot egy szájhoz, amely nyugodtan rág. Valahol egy óra ketyegett, legyek dongtak egy fehér abrosz felett, tányérokat szedtek le az asztalról és újabbat tettek a helyükre. Valaki cigarettára gyújtott, ugyanazt a márkát szívta, mint ő. A jólismert skatulyát látta az asztalon az ételmaradékos tányér mellett, meg egy csésze gőzölgő, forró kávét. A gőz egyenesen felfelé szállt a jóllakottság mozdulatlan csendjében. De mikor most valaki pár szót mondott a pincérnek, a kávégőz egy-két kacskaringót írt a levegőbe, hogy aztán megint nyugodtan emelkedjen tovább a légypiszokkal pettyezett mennyezetre. Aztán megint hullámzott egy pillanatig, mikor a nagykereskedő kivette és megnézte a zsebóráját. A fodrász kávéja mellé egy kis üvegtányéron rózsaszínnel cifrázott krémes tortát tett a pincér. A fodrász mindjárt nekilátott, levágott egy darabot a kis villával és szájához emelte. A vádlott megint érezte a torkán akadt csomót, görcsösen összeszorított ujjai megint kinyíltak és gépiesen a nyakára tapadtak. De miért nem szólnak már valamit? Miért nem mondanak egy szót se? Száját úgy mozgatta, mintha rágna, nyelni próbáit, érezte, hogy mindjárt megkönnyebbülne, ha egyet nyelne, de nem tudott. Szeme újra kidülledt, a faliórára pillantott, de nem látta, mennyit mutat. Csak azt tudta, hogy valahol ketyeg az idő, körbe-körbe jár egy kis gépezet, amit az étkezés neszei hajta
