Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - HAGYOMÁNY - Dobossy László: Jiří Wolker és József Attila

Jiŕí Wolker és Józsel Attila Senki nincs a szomszéd népek irodalmának költői közt, akit a magyar vérsértők oly ha­mar felfedeztek és megszerettek volna, mint Jirí Wolkert, a cseh proletárköltészet meghir­detőjét és első klasszikusát. Művei már a húszas években megszólalnak magyarul, igaz, akkor még főleg a Csehszlo­vákiában és Bécsben, majd Moszkvában meg­jelenő munkásmozgalmi folyóiratokban. Né­hány évvel később azonban már a prágai és más csehszlovákiai egyetemeken tanuló ma­gyar diákok visszhangozzák költészetét, köz­vetítik értékeit és szépségeit, mert e művek­nek az ő szellemi és politikai fejlődésükben is kivételes a jelentőségük; a Wolker-verseket Ízlelve, a Wolker-meséket tanulva és a cseh költészettel, de ezen túl is — s akkor különö­sen: főleg ezen túl — a modern világirodalom szocialista szárnyával, amelyről Wolkertől tanulták meg kötelezőn, hogy nemcsak szo­cialistának, hanem jó irodalomnak, a legigé­nyesebb irodalomnak is kell lennie, mivel „a rossz költészet — Wolker fezava szerint — nem is költészet már“. Némileg jelképes értelmet is láthatunk ab­ban, hogy Wolkert a világnak — talán első ízben — épp egy ilyen Prágában tanult ma­gyar tanár mutatta be, francia nyelvű tanul­mányban méltatva a cseh költő világirodalmi jelentőségét. (Krammer Jenő, „Nouvel Age", 1931.) Mindebben bizonyára nem kis része volt annak is, hogy Wolker hagyatéka körül, illet­ve hagyatékáért az idő tájt heves viták dúltak a cseh irodalmi életben, tehát hogy Wolker alakját és szerepét már-már legenda fonta körül, — meg talán annak is, hogy Wolker emberi sorsa — rövid élete, ragyogó ifjúsága és hirtelen halála — oly megragadó pátosszal hitelesítette költészetét. Híre és műve tehát minden nemzedéktár­sáénál, vagyis a cseh irodalom egyik legna­gyobb korszakának visszhangjánál hamarabb jutott el a magyar olvasókhoz, hamarabb, mint Nezvalé, hamarabb, mint Čapeké, hama­rabb mint Olbrachté, sőt még Hasekénál is hamarabb... Akik a harmincas évek magyar nyelvű mar­xista folyóirataiban lapozgatnak, a nemzetközi szocialista irodalomról szóló cikkekben-tanul- mányokban, a legnagyobb példák közt, gyak­ran találkozhatnak Jirí Wolker nevével és műveinek tanúságával. Akkori magyar olva­sóit főként az ragadta meg, ami a magyar költészetben, korábban is, szinte szüntelenül leginkább hiányzott: a harmóniára törekvés, az egyensúly keresése, a mértéktartás eszmé­nyítése s mindennek végső kicsengéseként: optimista vallomás az emberi lehetőségek tel­jességét kibontó szocialista forradalomról. Akik a görcsösen sikongó, végzettel dacoló, magát hol a nemzethalál révületében kétség- beesetten vidító vén cigánynak, hol meg csak- azért-is merész tűzcsiholónak stilizáló magyar irodalmon nevelkedtek, — most itt egy más és mégis sokban rokon szomszéd nép költé­szetében bizalmat keltő, hitet ébresztő új hangra lelnek, s ez az új hang az élet szépsé­géről, a dolgos emberek egymásra utaltságáról, a szeretet erejéről, a munka és a munkás mindent átalakító világáról, jövőt igérő példá­járól énekel. S akiknek az 1919-i nagy, sőt legnagyobb korf'orduló idején nem csupán lelkesítő fellángolást, hanem fájdalmas bukást is kellett átélniük — a Tanácsköztársaság diadalát és elgáncsolást, az ellenforradalom véres berendezkedését, a forradalmi hullám időleges visszahúzódását; a munkásosztály el- tiprását, a haladás ügyének lefékeződését, — most, Jirí Wolker verseiben egyetemes távla­tokba vetítetten találják meg az élet és a szo­cializmus igenlését; felfedeznek egy költőt, aki magát a proletársors énekesének vallja, ám valóban több ennél: az egész elnyomott, kizsákmányolt, megalázott dolgozó nép belső világát, érzéseit és indulatait röntgenezi, hogy aztán az akkor legmodernebb szóművészet varázsával vetítse elénk „leleteit“. Az akkor legmodernebb európai szóművészét eredményeinek felhasználása szintén egyik oka volt Jirí Wolker hatásának és népszerűségének a magyar forradalmár írók körében. Azt iga­zolta ugyanis, hogy igenis lehet a legmeré­szebben új művészeti kísérletezések formai vívmányait (az ő esetében az Apollinaire ne­vével jelzett költészeti irány képalkotó mód­szerének, verstechnikai megoldásainak a ta­nulságait) úgy értékesíteni, hogy szerves ele­meivé, engedelmes kifejező eszközeivé válja­nak merőben más és merőben új költői gon­dolatok közlésének; sőt, Wolker rövid, alig négy esztendeig tartó, meteorikus pályafutá­sának második szakaszában bekövetkezett az a nem kevésbé látványos s épp ezért a ma­gyar olvasóit is különösképp megragadó for­dulat, hogy a legmodernebb költői kísérletek elemeit párosítani tudta a cseh irodalom élő hagyományával. Volt ereje a huszonkét-hu­Dobossy László:

Next

/
Oldalképek
Tartalom