Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - HAGYOMÁNY - Dobossy László: Jiří Wolker és József Attila
Jiŕí Wolker és Józsel Attila Senki nincs a szomszéd népek irodalmának költői közt, akit a magyar vérsértők oly hamar felfedeztek és megszerettek volna, mint Jirí Wolkert, a cseh proletárköltészet meghirdetőjét és első klasszikusát. Művei már a húszas években megszólalnak magyarul, igaz, akkor még főleg a Csehszlovákiában és Bécsben, majd Moszkvában megjelenő munkásmozgalmi folyóiratokban. Néhány évvel később azonban már a prágai és más csehszlovákiai egyetemeken tanuló magyar diákok visszhangozzák költészetét, közvetítik értékeit és szépségeit, mert e műveknek az ő szellemi és politikai fejlődésükben is kivételes a jelentőségük; a Wolker-verseket Ízlelve, a Wolker-meséket tanulva és a cseh költészettel, de ezen túl is — s akkor különösen: főleg ezen túl — a modern világirodalom szocialista szárnyával, amelyről Wolkertől tanulták meg kötelezőn, hogy nemcsak szocialistának, hanem jó irodalomnak, a legigényesebb irodalomnak is kell lennie, mivel „a rossz költészet — Wolker fezava szerint — nem is költészet már“. Némileg jelképes értelmet is láthatunk abban, hogy Wolkert a világnak — talán első ízben — épp egy ilyen Prágában tanult magyar tanár mutatta be, francia nyelvű tanulmányban méltatva a cseh költő világirodalmi jelentőségét. (Krammer Jenő, „Nouvel Age", 1931.) Mindebben bizonyára nem kis része volt annak is, hogy Wolker hagyatéka körül, illetve hagyatékáért az idő tájt heves viták dúltak a cseh irodalmi életben, tehát hogy Wolker alakját és szerepét már-már legenda fonta körül, — meg talán annak is, hogy Wolker emberi sorsa — rövid élete, ragyogó ifjúsága és hirtelen halála — oly megragadó pátosszal hitelesítette költészetét. Híre és műve tehát minden nemzedéktársáénál, vagyis a cseh irodalom egyik legnagyobb korszakának visszhangjánál hamarabb jutott el a magyar olvasókhoz, hamarabb, mint Nezvalé, hamarabb, mint Čapeké, hamarabb mint Olbrachté, sőt még Hasekénál is hamarabb... Akik a harmincas évek magyar nyelvű marxista folyóirataiban lapozgatnak, a nemzetközi szocialista irodalomról szóló cikkekben-tanul- mányokban, a legnagyobb példák közt, gyakran találkozhatnak Jirí Wolker nevével és műveinek tanúságával. Akkori magyar olvasóit főként az ragadta meg, ami a magyar költészetben, korábban is, szinte szüntelenül leginkább hiányzott: a harmóniára törekvés, az egyensúly keresése, a mértéktartás eszményítése s mindennek végső kicsengéseként: optimista vallomás az emberi lehetőségek teljességét kibontó szocialista forradalomról. Akik a görcsösen sikongó, végzettel dacoló, magát hol a nemzethalál révületében kétség- beesetten vidító vén cigánynak, hol meg csak- azért-is merész tűzcsiholónak stilizáló magyar irodalmon nevelkedtek, — most itt egy más és mégis sokban rokon szomszéd nép költészetében bizalmat keltő, hitet ébresztő új hangra lelnek, s ez az új hang az élet szépségéről, a dolgos emberek egymásra utaltságáról, a szeretet erejéről, a munka és a munkás mindent átalakító világáról, jövőt igérő példájáról énekel. S akiknek az 1919-i nagy, sőt legnagyobb korf'orduló idején nem csupán lelkesítő fellángolást, hanem fájdalmas bukást is kellett átélniük — a Tanácsköztársaság diadalát és elgáncsolást, az ellenforradalom véres berendezkedését, a forradalmi hullám időleges visszahúzódását; a munkásosztály el- tiprását, a haladás ügyének lefékeződését, — most, Jirí Wolker verseiben egyetemes távlatokba vetítetten találják meg az élet és a szocializmus igenlését; felfedeznek egy költőt, aki magát a proletársors énekesének vallja, ám valóban több ennél: az egész elnyomott, kizsákmányolt, megalázott dolgozó nép belső világát, érzéseit és indulatait röntgenezi, hogy aztán az akkor legmodernebb szóművészet varázsával vetítse elénk „leleteit“. Az akkor legmodernebb európai szóművészét eredményeinek felhasználása szintén egyik oka volt Jirí Wolker hatásának és népszerűségének a magyar forradalmár írók körében. Azt igazolta ugyanis, hogy igenis lehet a legmerészebben új művészeti kísérletezések formai vívmányait (az ő esetében az Apollinaire nevével jelzett költészeti irány képalkotó módszerének, verstechnikai megoldásainak a tanulságait) úgy értékesíteni, hogy szerves elemeivé, engedelmes kifejező eszközeivé váljanak merőben más és merőben új költői gondolatok közlésének; sőt, Wolker rövid, alig négy esztendeig tartó, meteorikus pályafutásának második szakaszában bekövetkezett az a nem kevésbé látványos s épp ezért a magyar olvasóit is különösképp megragadó fordulat, hogy a legmodernebb költői kísérletek elemeit párosítani tudta a cseh irodalom élő hagyományával. Volt ereje a huszonkét-huDobossy László: