Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: Nezval

ütni, mint Mózes, hogy 'belőle forrás fakadjon. És végülis és mindig: a legobjektívebbet kell kifejezni a legszubjektívebben!“

Ilyen újító, harcos, provokatív művészet persze a szélső igenléstől a ilegdühösebb tagadásig tárgya volt számtalan kritikának, vitának. Ma is megoszlanak a vélemények. Vannak, akik számára az egész mű noli me tangere, szentségtörés minden kritikus megjegyzés. Vannak, akik széjjel osztják jóra és rosszra, de nincs olyan, aki semleges maradna, akit ne izgatna. Az óriási Nezval-irodalmat szemel- getve találtam néhány sort, Milan Kunderáét, akinek tömören megfogalmazott nézetét közlöm: „Nezval költészetének filozófiáját így értelmezem: a poézis feladata, visszaadni az embernek a tőle elidegenített világot. Az ember érzékei forduljanak a dolgok eleven világához, mint Homérosz boldog korában. Legyen a világ az emberé. Járjon a költő mindenütt és megérintve mindent, támassza fel a próza tetszhalottait. Váljanak költőivé, s ezzel élővé, emberivé.“

Reneszánsz jelenség volt Nezval. Fantasztikusan sokoldalú. Mint festő és komponista is megállta a helyét. Érdekelte a természettudomány, a technika fejlődése. Villámgyorsan felfogta a dolgok lényegét. Volt néhány tudós ismerőse, akiket órák hosszat nyaggatott kérdéseivel. Tőlem többek között a pszihoanalí- zist kívánta elsajátítani. A hallottakat aztán a maga módján felhasználta, nem ismételte szajkó módon, rövid idő múlva meglepett kritikus megjegyzéseivel. Volt egy házi Freudista is, a szürrealista csoport ellenszenves tagja. A milliomos Brouk nagykereskedő fia. Irt néhány kétes értékű könyvet, nem vált dicsőségünkre. Dehát a reneszánsz főúr háztartásához udvari bolond is tartozott. S ha már ilyesmiről beszélek: volt egy titokzatos tagunk is, Katie King — a név ismert a spiritizmus történetéből — akit nem ismert más, csak a főnök. A többiek komoly, kiváló művészek voltak.

Időnként egy vezető elvtárs meghívta a baloldali írókat, művészeket beszélgetésre a pártközpontba. Az egyik ilyenre jól emlékszem. Nezval akkoriban írta vad, absztraktista dolgait, sokuk olyan volt, mint kopár talaj egy erdőégés után. Nezval a vitában csökönyösen hallgatott. Kritikára nem reagált. De néhá- nyan tudtuk, hogy-ugyanazon időben írta harcos, társadalomkritikai verset is — a villoni Robert Dávid balladákat. Nem tartotta magát a saját csoportjához sem. S mikor 1938-ban a szürrealisták között felütötte a fejét a troc- kizmus, szuverén gesztussal feloszlatta politikailag züllésnek indult csoportját. Kommunista volt fiatalkora óta, 1924-től párttag, a polgári közönség és állam hízelgő elismerése sem tudta megingatni. Allamdíját mozgalmi célra ajándékozta, a reakció dührohama hidegen hagyta.

Bizony, különös, ellentmondással teli személyiség volt, nagy kilengésekkel. Láttam őt mélyen megrendülve. Külvárosi moziban filmet láttunk Lenin temetéséről. Irtózatos hideg lehetett ott, a moszkvai téren, jeges ködben emberek végtelen sora vonult, a nép gyászolta legnagyobb fiát. Didergőn, fogvacogva ült mellettem Nezval, pedig jól fűtött helyiségben voltunk. Utána megírta versét a halott Leninről, az antik istenről a katafalkon.

Éles ellentét: Nezval egy lebújban, ittas társaságban, kivörösödött arccal, mámoros szemekkel egy akkor rögtönzött versét szavalja. Valami művész Pán-t mintázhatta volna róla, nimfákkal, faunokkal körülvéve. Nevetnem kell, amikor ezt írom: az akkori faunok többsége ma legalábbis érdemes művész. Vajon elfelejtették-e ifjúkoruk Bacchanáliájit, zseniális mámorát?... Pán, a nagy Pán sajnos már halott. S vajon akad-e, aki az elárvult pásztorsípot újra megszólaltatná?

S most néhány percre merüljünk el az 6 költészete mágikus hullámaiba. Monoszlóy Dezső Edison-fordításából néhány sor:

Egy hang kísértett örök refrénképpen, lábujjhegyen most balkonomhoz léptem, előttem a fények hullámai dúltak, emberek ágyukban már régen aludtak, csillagütegek tűzcsóvái alatt zsongott prériként az éji pillanat Az óraütésre füleltem hallgatag lesve a part mentén suhanó árnyakat, öngyilkos árnyát, kire gyógyszer nincsen, ahogy utcanők árnya tovalibben, gyalogosok árnyát gázló autók árnyát, a púposok árnyát ferdítgető járdát, csavargó árnyát ki tetőtlen lézeng, fekélyes arcú szifiliszes kéjenct legyilkoltak árnyát kik bolyongnak egyre, a gyilkos s a bűnhely árnyait keresve, szögletes árnyát uniformisoknak, szeretet árnyát, ki részeget oktat, szent emberek árnyát akik költők lettek, árnyát azoknak kik hasztalan szerettek, meteor-árnyát bűnbe esett nőknek, hercegnőknek, kik tiltott nászba dőlnek.

Volt valami mégis mi szépség áradt,

Öröme és mersze Életnek, Halálnak.

Az Edison, melyet én is Nezval egyik leg- remekebb alkotásának tartok, megvonja a lét és nemlét nagy paraboláját. Az öngyilkosságon töprengő költő hangulatával indul és az alkotó munka himnuszává tágult.