Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

— Rá. És akkor ... kigyulladt a világ.

A fiú belhunyta a szemét. Azt mondta, nagyon fáj mindene. A tábornok felegyenesedett.

— Ez az őrült! Rosszul élesített. De hát mi a fenének nyúlt hozzá? Nem értem, egy ilyen tapasztalt tiszt... Vigyétek már a kiskatonát! Én iženem a kórházparancsnoknak, kövessen el mindent!

A tisztek odább mentek, csoportba verődve a tábornok körül. Igenis, amennyire lehet — kapta össze magát egy százados — azonnal ideküldök egy század munkaszolgálatost. Dóka felöl néhány vontató érkezett, lövegeket kapcsoltak le róluk. A tüzérek sietve tolták be az ágyúkat egy ritkás akácligetbe, visszavisszanézve az öblöcske partjára. Óvatosan — intette társait a kövér, mikor ráhelyezték a fiút a hordágyra. Nem maradt ennek egy csontja sem egydarabban — mondta sajnálkozva valamelyik egészségügyi — olyan puha keze-lába, mint a 'kóc. A kövér le akarta venni a fiú fejéről a füstös, mocskos sapkát. De a sapka nem mozdult. Az istenit — hökkent meg a kövér, elengedve a sapkát — egy aknaszilánk odaszegezte a koponyájához. Ne bántsa •—. könyörgött a fiú — fáj.

Bertóthy rosszul élesített. Tévedett? Ezt már soha senki nem tudja megmondani. Deső futólag ismerte az ezredest. Barna, borotvált arcú, hallgatag ember volt, szenvedélyes vadász, a front mögött is, ha csak tehette, naphosszait cserkészett. Ukrajnában fölszedett valami rőtfoltos korcisot, azt mondta róla, remek szimatú vadászkutya, a szigorú hidegben báránybőr bekecset csináltatott neki, bár a korcs folyton ki akart bújni belőle. Valahol, a beregi részeken, vagy már Biharban, egy repkénnyel befuttatott, öreg kastély elől robogott ki az ezredes gépkocsija az országútra a menetelő csapatok közé. Merényi zászlóalja vonult délnek, mögötte Desőéké, a harmadik. Bertóthy kiszállt kocsijából, megállította a katonákat. Fiúk — mondta — akartok este bort inni? — akkor énekeljétek el, hogy Ki tanyája ez a nyárfás. Merényi a kastélyt nézte, részvevőn kérdezve: csak nem az ezredes űré? Bertóthy komoran nevetett: ne kíváncsiskodj, hamar megöregszel. Két zászlóalj dalolt egyszerre, a hosszú embersoron elnyújtva bukdácsolt a nóta, mint valami egyházi ének. Bertóthy cigarettázott, egyszer sem fordult a kastély felé. Este az egyik zászlóalj csakugyan kapott bort, a másik azonban nem. Ingyen óbégattunk — mérgelődtek Deső emberei ... Az akna beállító korongján messze van egymástól az ember súlyának, s a járművek Súlyának rovátkája. Az ember, persze, mindig tévedhet, akkor is, iha élet-halálról van szó. De az is lehet, hogy mindenféle vadvizek

egyszercsak úgy felgyűlnek valakiben, hogy szétlökik a gátat. És akkor nincs többé jelentősége annak a különbségnek, amely az önpusztítást a tömegkivégzéstől elválasztja.

— Az a gyerek — mondta Majkó, amikor a főhadnagy odaért a motorkerékpárhoz — nem megy ki a fejemből.

Deső hallgatott. A kép belerágódott az emlékezetébe, mint egy savval maratott lemezre. Tudta, hogy annyi más képhez hasonlóan, ez is sokszor előbukkan, majd a tűnő idő homályából, a megszólalásig élesen és nyugtalanítóan.

Majkó gyenge volt, ideges, nem bírt csendben maradni.

— Azt nem értem — szólalt meg újra, hogy a mieink miért nem mutatkoznak. Ekkora csinnbumm mindenkit kicsal a lyukából.

Deső berúgta a Zündappot. Örömében, hogy a majort az országútról sértetlennek látta, nem is gondolt vele, hogy katonái miért nem tódultak ide, segíteni, vagy legalább kíváncsiskodni.

Gallai a víztorony tövében járkált. Ott várta őket. Katonát nem lehetett látni, őrség sem állt sehol. A majorban néhány cseléd mászkált, a nagy sütőkemencét asszonyok tömték szalmával, a magtáros zsákokat porolta lomhán, és a pajtát leste.

— Hol a század?

Gallai ideges volt, és tanácstalan.

— Sorki gyötri őket. Ilyen még nem volt, az istenit! Mindenféle disznóság volt már, de ilyen ...

Két ember, Kadók János és Bozolai Gábor, a déli pihenő idején odébb állt. Felszerelésük a körletben maradt, ruhájukat később megtalálták a parti cserjésben.

— Ócska trükk! — mondta Ga/llai. — Ki az a bolond, aki elhiszi, hogy a vízbe ugrottak? Hideg a Duna. Ezt a gané Bozolait a bereki hévízben se tudtuk belehajtani, emlékszel rá: nem volt az vízben, mióta az anyja megmártotta. De az intéző is lót-fut, elkötöttek egy csónakot az uradalmiak közül, hát a hülye is értheti... De ki szerzett civil gúnyát? Ki oldozta el a csónakot? Mert az intéző azt mondja, lánccal volt kikötve a csónak, a láncon meg lakat volt.

— Nem értem — rázta a fejét Deső. — A túlsó parton őrség, tábori csendőrök, németek. Rögtön elkapják őket. Szabadszállásnál a front, hát ez őrültség.

A pajtából kihallatszott Sorki vezényszava. Az alacsony, térés pajta nyaranta summások- nak szolgált,' most a század kapott benne szállást. Kitakarították az emberek, olyan tisztára, mint a gyúródeszka, a falak mentéa friss szalmaágyat csináltak, lábtól deszkával