Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
csak középtermetű volt, cingár, vöröses szőke, a frissen feldíszített, bő gallérban úgy járt ide-oda a nyaka, mint egy sovány libanyak, s az egész ember inkább megszállott volt, mint sem pöffeszkedő. Terpeszállásban állt, két karját összefonta a mellén, szeme ingerülten villogott. Girhes Mussolini — gondolta Deső — az emberek, úgylátszik kilátástalan helyzetekben sem bírnak leszokni a majmo- lásról. Gébért nem várta meg a jelentés végét. — Maguk eddig — szólt közbe ellenségesen — iháborúsdit játszottak. Most harcolni fognak! Az öreg segédtiszt vigyázzban állt, zilált vonásai furcsán megmerevedtek. Mint egy szétkúszált kazal, a hirtelen beálló szélcsendben. Gébért ordítva fejtette ki véleményét arról a gyáva, szabotőr bagázsiáról, mely egyebet se tudott, csak visszavonulni, és oly gondtalanul vesztett el országnyi területeket, mint egy-egy filléres snapszlipartit. Deső egyetlen kérésére sem kapott választ. Az ezredes minden akaratát beleölte abba az elhatározásába, hogy háborúzni fog: hogy mivel és hogyan, annak tisztázására már nem maradt ereje. — Maga is eleget szaladgált, mi? — kérdezte, inkább ítélő, mint vallató hangon, a főhadnagy mellére bökve. — Kiszaladgálta magát? Hát most megáll, mint a cövek, erről kezeskedem. Frontszolgálat címén hány száz kilométert futott? — Ezerkétszázat, ezredes úr. — Magyar vitézség! Az embernek felfordul a gyomra. Szégyelheti magát! — Feltétlenül, ezredes úr. Még jobban szégyellném magam, ha nem utóvédként futottam volna: a visszavonuló csapatokat, köztük német egységeket fedezve. — Hogy mer maga a németekről? Micsoda disznóság ez? — Eszembe se jut, hogy véleményt mondjak, ezredes úr. Csak a tényekre szorítkozom. — Ne magyarázkodjék! Ehhez értenek, mindent megmagyarázni, a gyalázatot is ... Tartsa rendben a századát. Valamelyik nap megnézem. De jegyezze meg, katonákat akarok látni, nem elanyátlanodott csavargókat! — Parancsára, ezredes úr. Tisztelettel emlékeztetem, hogy a század felszerelése és ellátása ... — Mondtam, hogy megnézem. Nem érti? Elmehet. * Desőt nem volt könnyű kihozni a sodrából, most azonban pofozkodó hangulatban hagyta el a parancsnokságot. Ezt a mániákus ökröt elnöknek kellene megtenni a Megmutatom- körben. Deső így nevezte el azt a népes társaságot, amelynek tagjai, bonyolult és válságos helyzetekben, egyetlen eligazítással tudtak szolgálni: majd én megmutatom maguknak. De hát van ebben valami törvényszerű — gondolta keserűen — minél, értelmetlenebbé válik a háború, annál használhatatlanabbak az értelmes parancsnokok. Amint oldalkocsis motorkerékpárjuk a dókai elágazásnál ráfordult a bittai útra, a Duna felől sárga tűzosz- lop lobbant fel, recsegő dörgés kíséretében. A tájon végiglökődő légnyomás lerepítette őket az útról. Deső az árokba zuhant, a motorkerékpár vezetője, Majkó tizedes, fővel egy eperfának esett. Mindjárt talpraugrott, de nem bírt a lábán maradni, a levegőt marko- lászva visszarogyott a fa tövébe. — Mi az istent csináltál? — szidta Deső, a mély árokból kifelé kapaszkodva. — Hol a szemed? Sajgott a jo<bb válla, arra zuhant rá, teljes súlyával, a veséjét is érezte, a félrecsúszott pisztolyok, földet érve, élesen bevágódtak az oldalába. Sziszegve káromkodott. A part felől, az iménti robbanás elaprózott visszhangjaként, szabálytalan durrogás hallatszott. Deső aggódva figyelte az irányt. Nem, ez nem a major, annak északabbra kell lennie. De hát akkor mi? Kézifegyvert, géppuskát nem hallott ki a zajból, a ropogás a lövegek dörejére sem hasonlított. — Indulás! — kiáltotta türelmetlenül a vezetőnek. — Na! Majkó a tenyerére támaszkodva hányt. — Bezabáltál? A tizedes erőtlenül ingatta a fejét. Homlokán szélesen felrepedt a bőr, vére a szeme közé folyt. Alaposan megüthette magát. Deső a túlsó árokba csúszott, motorkerékpárhoz sietett, kötszert vett elő. Majkó megint hányt, kínjában is restellkedve nézett a főhadnagyra. — Nem baj — mondta Deső. — De szedd össze magad, nincs idő szédelegni. Bekötözte a tizedest, rumot itatott vele, feltámogatta. — Ki kell tolnunk a motort az árokból — mondta. A szapora ropogásba ibeledördült egy fülfáj — dítóan éles, csattanó robbanás. Mindketten le- tottyanták a heves széllökéstől. Majkó meg se próbált felállni, roszulléttel küzdve, csüggedten nézte a félrebillent motorkerékpárt. Deső felugrott, gorombán felrángatta a tizedest is. — De igen! — kiáltott rá. — Kitoljuk! Kapaszkodj az elejébe! Támogatta, lökdöste Majkót a motorkerékpár kormányához. Aztán hátrasietett, bal vállát a nyereg alá ékelte, lábának szilárd helyet keresett az árokfalon. — Most!
